Momijigari
Az elmúlt hónapokban sokat változott Japán színe. Amikor október végén Nikkóban jártunk, még csak néhány levél kezdett őszi színekbe fordulni. Egy hónappal később, pár napra átugrottunk Kiotóba, akkorra a fák, a parkok, az erdők már aranysárga, tűzvörös és rozsdabarna színbe öltöztek.
De ne fussunk ennyire előre! Vajon miért tűnik sokkal izgalmasabbnak, sokkal színesebbnek a japán erdő, mint európai társai? A momiji, a juharfa ősszel zöld színétől lassan megválik, de nem változik azonnal sárgásbarnává, hanem a ragyogó aranysárgán keresztül az élénk tűzvörösig heteken keresztül mindenféle színben pompázik. A japán erdők másik őshonos növénye a ginkó, a páfrányfenyő; levelei aranysárgává válnak.
Japánban, ahol a tavaszi szakura virágzást térképes naptárral szemléltetik, az őszi levélhullást, a „momijigari”-t is nagy felhajtás övezi. Az utazási irodák, a szállodák ilyenkor némileg magasabb áron kínálják szolgáltatásaikat, hiszen japánok milliói utaznak az erdőkbe, sétálgatnak a közparkokban, élvezve a késő őszi napsütést.
Mi is felkerekedtünk, hogy egy hosszú hétvégén meglátogassuk az 550 km-re lévő Kiotót. Olvasóink közül most biztosan sokan felkapják a fejüket, hogy végre, jön egy jó kis beszámoló a shinkansenről. A shinkansen három és fél óra lett volna Kiotóig, ráadásul elég drága, így inkább a harmadannyiba kerülő és sokkal gyorsabb belföldi repülőt választottuk, hiszen a mesterséges szigeten épült Kanszai repülőtér maga is egy turistalátványosság. Persze, a szuperexpressz vonaton töltött minden perc felejthetetlen élmény, de ezzel inkább megvárunk egy akciós időszakot, amiből több is lesz idén.
A közeli Naritáról indult a belföldi fapadosunk; 55 perccel később már Oszakában voltunk. A Kanszai reptérről egy igazi Hello Kitty gyorsvonattal értük el Kiotó belvárosát. Természetesen nem esünk bele a kelepcébe, nem fogjuk részletesen ismertetni Kiotó látnivalóit, hiszen aki erre kíváncsi, az bőven talál beszámolókat a kihagyhatatlan helyekről. Inkább arról írunk, hogy mi volt az első benyomásunk ebben a nagyjából Budapest méretű városban.
A Hello Kitty Express éppen egy helyi metrót előz Oszaka és Kiotó között. A videó kicsit megtévesztő. Legalább 50-60-nal haladt mindkét szerelvény egymás mellett. Figyeljük meg szegény utasok reakcióját!
Blue velvet
Első este ellátogattunk egy hagyományos japán fürdőbe, egy „onsen”-be (Arashiyama Onsen). Már útközben is feltűnt, hogy a kiotói metró formatervezése, berendezése némileg különbözik a tokióitól. Sokkal előkelőbb színei vannak, sokkal szebb a bársony üléshuzata, kényelmesebbek az ülések, ha ezt egyáltalán lehet még fokozni. Néhány szerelvényen az ülések szabadon megfordíthatók menetirányba. A kocsikra szinte mindenhol állatfigurákat ragasztottak; a közérdekű információt mindig ezek a plüssállatok közlik.
A metrókocsik komolyabbnak, sőt, komorabbnak tűnnek. Az ülések inkább fotelre emlékeztetnek, a feliratok inkább az óvoda kiscsoportjára.
Maga az onsen, vagyis a hagyományos japán fürdő lényegét tekintve nem sokban különbözik mondjuk a budapesti Rudastól, itt is forró medencékben ülnek a látogatók, és kisebb társaságban beszélgetnek. Egy amerikai vagy egy ausztrál turistának valószínűleg sokkal rendhagyóbb élmény lehet, mint nekünk, akik az egykori oszmán birodalom budai fürdőiben már sokat jártunk.
„És akkor nem is voltatok abban a parkban, a hogyishívjákban?” Dehogynem, természetesen alaposan bejártuk a várost, igyekeztünk megnézni minden fontosnak ítélt turistacsapdát, nehogy a fejünkre olvassátok, hogy nem néztünk meg semmit Kiotóban. Egyik nap szerettünk volna elsétálni ahhoz a konferencia központhoz is, ahol 1997-ben aláírták az első jelentős klímaegyezményt, de kiderült, hogy a városnak egy távoli részén van, ahová akkor épp nem volt kedvünk kiutazni.
Ez a metró/hév/vonat a metrómegállóban szedi fel az utasait, és 45 perc múlva már Oszakában van.
Sokszor érezzük itt Japánban, hogy kiránduláskor nincs rajtunk különösebb nyomás, hogy mindent egyszerre és azonnal kellene megnéznünk. Általában ráérősen, sőt, néha már-már közönyösen bámészkodunk a turistaattrakciók mellett, hiszen nem két hétre érkeztünk az országba. Amihez nincs kedvünk vagy fáradtak vagyunk a sokadik szentély, múzeum után, bátran kihagyjuk, hiszen tudjuk, hogy a következő hónapokban biztosan visszatérünk.
Természetesen vannak olyan „kötelező látnivalók”, amelyeket utólag inkább kihagytunk volna, de a helyszínen azért mégis rászántuk azt a másfél-két órát. Ilyen volt többek között az oszakai várkastély, [az alsó képeken] amely kívülről igazán csodálatos, egy bevehetetlen középkori erődítmény közepén található. Belsejét már jellegtelenül átalakították a turistainvázió akadálymentes kezelése érdekében, ezért szinte élvezhetetlen. A múzeumban található feliratok értelmezéséhez vagy legalább a kiírások elolvasásához a beugró, hogy PhD-d legyen Japán középkori történelméből.
Betonszürke
Japánban a téli szabadságot általában nem a karácsonyi időszakban szokták kivenni, hanem inkább az év végén és az újév első néhány napjára. Mi úgy döntöttünk, hogy az egyetemi téli szünetből öt napot Japán legdélebbi részén töltjük, az Okinava-szigeteken. A toganei hideg, nyirkos és felhős idő helyett Okinaván húsz fok körüli napfényes idő várt ránk. A trópusi forróságra mi különösen érzékenyek vagyunk, tudjuk, hogy nem éreznénk jól magunkat a nyári 40 fokos kánikulában, 99%-os páratartalomban, ha esetleg nyáron utaznánk.
Amikor az elmúlt években Okinaváról olvasgattunk, képzeletünkben mindig egy idillikus csendes-óceáni kis sziget jelent meg, apró házikókkal, végeláthatatlan tengerparttal, hangulatos tengerparti településekkel, ahol a helyi lakosok és a hátizsákos kalandvágyók unalmasan bámulják az óceánt egy teraszos kocsmából, mint pl. a Kill Bill c. filmben. A háttérben függőágyak, a hangfalból rasztafáriánus zene árad, és a többi közhely. Persze, tudtuk jól, hogy nem egy mediterrán görög szigetet kell elképzelni. Azt viszont nem hittük volna, hogy egy kifejezetten csúnya, jellegtelen nagyvárosi betondzsungelbe csöppenünk.
Halpiac: „ezeket sem megenni, sem pedig velük egy óceánban tartózkodni nem szeretnénk”
Okinava egyáltalán nincs közel Tokióhoz. A fapados járat percre pontosan három órán keresztül repült Nahába, a sziget adminisztratív központjába. A reptérről monorail, vagyis magasvasút vitt a szálláshelyre, egy hatemeletes betonmonstrumba, közvetlenül egy kétszer két sávos autóút mellé. Nem, nem a város legrosszabb szállodáját fogtuk ki, semmi panaszunk nem lehet ezzel kapcsolatban, hiszen a szokásos japán visszafogott eleganciával berendezett makulátlanul tiszta apartmant kaptunk. Egyszerűen a zsúfolt nagyvárosi környezet lepett meg bennünket. Olyan volt, mintha Tokió és Chiba folytatódott volna Okinaván.
1-2. képen monorail, 3. képen egy robotpincér, 5-7. képen a háborús emlékmúzeum, 8-9. képen a Rjúkjúi Királyság palotája, a Suri várkastély, amit 2019 óta építenek újjá, ugyanis akkor egy tűzvészben megsemmisült.
Aki Okinavára érkezik, az általában búvárkodni akar a közeli Kerama-szigeteken, vagy az amerikai bázis mellett műgyantából és fröccsöntött műanyagból felépített „amerikai kirakatvárost” szeretné megnézni. Esetleg felmegy északra, és Nago mellett megnézi a világ talán legnagyobb akváriumát.
Nahában kötelező jelleggel megnéztük a halpiacot, amit nem bántunk meg. Számunkra teljesen ismeretlen tengeri állatok pislogtak ránk a hatalmas akváriumokból, és a boltosok egészen szépen, érthető angolsággal mesélték el mindegyik ízét, melyiket érdemes megkóstolni, melyikhez mit kell inni. Természetesen bármelyiket szívesen elkészítik az emeleti kifőzdék egyikében. Úgy gondoltuk, hogy ezeket sem megenni, sem pedig velük egy óceánban tartózkodni nem szeretnénk. Megkóstoltuk a spam musubit Orion sörrel, valamint a Blue Seal jégkrémet is. A háború után Japánnak gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie, és a szigeten berendezkedett amerikai hadsereg vagdalthús konzerveket (spam) osztogatott az éhező lakosságnak, így lett az okinavai konyha kedvelt alapanyaga.
A városban sétálgatva megnéztük a második világháborús emlékmúzeumot, ahol egy szó sem esett Japán háborús szerepéről; nyoma sem volt szembenézésnek, önvizsgálatnak. Az egyébként gondosan berendezett, látványos múzeum videószobájában az egyik dokumentumfilmben ez a mondat hangzott el: „egyszer csak a háború átjött a nagy óceánon”… A múzeum efféle történelmi narratívája egyáltalán nem kirívó. A hozzánk viszonylag közeli Szakura város hatalmas történeti múzeumában sem találtunk semmilyen tablót, fotót, tárgyat, amely a Pearl Harbor elleni támadásról szólt volna.
A fővárosból helyi busszal elutaztunk a világhírű akváriumhoz, majd béreltünk egy groteszk kisautót, és amennyit csak tudtunk, megnéztünk a szigetből. Az „amerikai kirakatváros” bármennyire is viszolyogtatónak tűnt, mindenképp meg akartuk nézni. Japánban tényleg ilyennek képzelik Amerikát? Ezt komolyan el is hiszik? Nagyjából egy órát sétálgattunk a szállodák mellett a parton, a giccses Mikulásfigurák, Captain America szobrok között, aztán feladtuk. Az érzékelhető amerikai jelenlétet a vadászgépek zaja jelenti, mert a Kadena bázisról „fenyítik” az egész dél-kelet ázsiai régiót. Az is feltűnt, hogy a mellettünk elhaladó autók némelyikében napszemüveges Tom Cruise hasonmások ültek. A sziget legészakibb részén kerestük fel inkább az egyik nemzeti parkot, ahonnan remek kilátás nyílt az óceánra, az erdőben végre igazi színeket láttunk, sőt még szubtrópusi karsztformákkal is találkozhattunk. Legközelebb majd ezzel kezdjük az okinavai kirándulásunkat!
Cinóberpiros
Kamakura egy barátságos kisváros, rövid hétvégi kiruccanásra igazán ideális. Tőlünk mindössze egy átszállással elérhető, és kényelmesen haza is lehet jönni még éjszaka előtt. Aki Tokióban jár, annak is mindig ajánlgatják Kamakurát, „csak néhány megállónyira van Yokohama után”, és ott található az ország második leghatalmasabb Buddha szobra is. A forgalmas sétálóutcán érdekes utcai ételeket lehet megkóstolni, és szinte karnyújtásnyi távolságban van jónéhány sintó és buddhista templom. Egyik kedvencünk a Hokokuji templomegyüttes volt, amelynek a kertjében rögtön feltűnt, hogy a Buddha szobroknak afféle piros partedlit készítettek, és mivel Mikulás időszak volt, mi azonnal Buddha Mikulásnak hívtuk őket. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat! Mint pár nappal később kiderült, ezeket a szobrokat az elhajtott magzatok emlékére az anyukák öltöztetik fel bűnbánatból.
„Kamakura egyik kitüntetett pontjáról még a Fuji is látszik” – olvastuk valamelyik beszámolóban. Valóban, ha megkeressük a Myohoji templom mohás lépcsőit, akkor a dombtetőről meg lehet pillantani a Fuji méltóságteljes csúcsát. A templomkerttől két utcasarokkal odébb fejet hajtottunk Kuroszava Akira, a japán filmművészet egyik legnagyobb rendezőjének sírjánál.
Decemberi Szakura
„Hogyan lehet kibírni egy-egy unalmas, hideg és szeles hétvégét, ha az egyetemen éppen nincs szorgalmi időszak, és az órákra sem kell ilyenkor rendszeresen készülni?” Togane környéke éppen az a vidék, ahol a turisták – Tokió közelsége miatt – nem jelennek meg, bár látnivaló itt is van elég. Az előbb már említettem a közeli Szakura kisvárost. A nevét nem véletlenül kapta. Igen, a cseresznyevirágzás itt pontosan ugyanolyan jól néz ki, mint a felkapott helyeken. Szóval, ebben a kisvárosban van két hatalmas múzeum, az egyik a Történeti Múzeum, a másik egy galéria, nyugati gyűjteménnyel is rendelkezik.
1-6. képeken: a szamurájok háza, öltözete, kertje, és az erdő,
7-8. képeken: a Történeti Múzeum második világháborús terme,
9. képen: japán szobabelső a hatvanas évekből
A település egyik kertvárosi részében pedig alig pár száz éves szamuráj házakat látogathatunk, mellettük bambuszerdővel, ami a híres kiotói Arashiyama erdőre megszólalásig hasonlít. Ha ez nem a főváros mellett ötven kilométerre lenne, hanem mondjuk Kiotóban, akkor biztosak lehetünk, hogy naponta tíz- és százezrek keresnék fel. Amikor december közepén ott jártunk az egyik hétvégén, a szamuráj házakban rajtunk kívül még egy látogató lézengett, aztán csak egy önkéntes idegenvezető maradt velünk, aki örült, hogy külföldiekkel beszélgethet egy kicsit angolul.
Óceánkék
A másik álmos kisváros, ami nagyjából másfél óra távolságban van tőlünk, az Chōshi. Végre, nem a szokásos metrószerelvénnyel kellett utazni, hanem ezzel a különlegesen kinéző JR Boso View Express vonattal. A célállomásra érkezve tudatosult bennem, hogy ebben a városkában a tengerparti sétányon és a világítótornyon kívül semmi érdemleges nincs. A február eleji szeles napsütéses időben mégis öröm volt bokáig gázolni az óceán parti homokban, és elbámulni Amerika irányába. A tengerpart egyetlen látnivalója a kétségkívül tekintélyt parancsoló világítótorony. Mellette a szokásos bazársor, üzletek, büfé.
1-2. képeken: Ez a chōshi villamos. Csúcssebessége olyan 15 km/h lehetett. Kalauz lány árusította a jegyet, amit kilyukasztott. Nem nosztalgiaszerelvény volt.
9. képen egy lepusztuló házon lehet alaposan megfigyelni az olcsó japán tömegházak titkát: papírvékony falak, földrengés ellen merevítő kábelek, szigetelés nincs.
Fél év japán tartózkodás után még mindig rácsodálkozunk, hogy a wc-k teljesen ingyenesek az egész országban, még a felkapott turistacsapdáknál is. A büfék pedig alig haladják meg egy iskolai büfé árszínvonalát. Ezen a helyen azonban a szendvicseken kívül a Chōshi Sörfőzde házi söreit is meg lehetett kóstolni.
Szokásos zenei ajánló következik:
Okinaván megnéztük a delfinek produkcióját is, ott pedig erre pogóztak az okos kis állatok:
Az Orange Range egy Okinaváról származó együttes. 2002-ben szerződtek le Japánban a Sony-val és azóta ők a Sony egyik legsikeresebb együttese, több film és anime zenéjét is ők játszották.
Végül itt van egy dal, amit ezúttal nem a helyi hipermarketben kukáztam, hanem a szomszédos kisváros neve adta az ihletet, ugyanis a Naruto anime sorozat egyik zenéje.