Huszonhatodik
„Itt van A’ őz itt van újra”
… kezdhetném ezzel az elcsépelt mondattal, ami természetesen csak egy Petőfi vers parafrázisa a nyolcvanas évek végéről, amikor barátaimmal az „A’ őz” nevű fekete underground / degradált avantgarde zenekarban így indítottuk egyik októberi koncertünket a régi PeCsában. Dehát most tegyük félre a rendszerváltás időszakát, és koncentráljunk a jelenre!
Az egyetemi őszi negyedév végéhez közeledve elhatároztuk, hogy két hétvégét is a felelőtlen kiruccanásoknak fogjuk szentelni. Első alkalommal ellátogattunk a Boso-félsziget elhagyatott rejtett kincséhez, Ubarába, ahol idén már kétszer is jártam. Az álmos kis faluban a szemerkélő esővel kezdetben nem nagyon törődtünk, de aztán ahogy az óceán partján egyre erősebb szél fújt, és a bőrigázást kockáztattuk volna, beültünk egy „edén” (sic!) nevű partmenti étterembe, hogy kagylós tésztával, majd matchás teákkal kényeztessük magunkat. Az eső továbbra sem akart elállni, de végül koraeste azzal a jóleső érzéssel távoztunk a faluból, hogy sikerült az unalmas gumyoi világvége hangulatunkat Ubara-környéki világvége hangulatra cserélnünk.
Ubara, a Boso-félsziget elhanyagolt rejtett ékköve
Másnap tettünk egy „szokásos kör” nevű tokiói túrát: felidéztük, amikor tavaly nyáron Misivel majdnem minden szombaton a tokiói Cervantes Intézetbe utaztunk. Nosztalgikus városi túránk hagyományos megállója délben a Shinpachi Shokudo izakaya volt. A még mindig csöpörgő esőben elsétáltunk a sokat ígérő „Little Paris” negyedbe, Iidabashi környékén, ami csak annyira juttatja az ember eszébe Párizst, mint mondjuk a Széll Kálmán tér az orosz fővárost. Délután tovább bóklásztunk Shinjukuben, és fel akartunk jutni a tokiói városháza tetején lévő kilátóponthoz, de a tornyokat már az utcáról sem lehetett látni a borús idő miatt. Így aztán logikus, hogy a felhőkarcoló tetején mi is csak a tejfehér ködöt nézegettük az egyébként páratlanul izgalmas kilátás helyett. Ez után következett a Balaton Café Omote-Sando metrómegállónál, majd Fushi Misi professzor laboratóriuma (Nishi-Azabu 13-14.) felé vettük az irányt, végül a közelben lévő Gonpachi érintésével fejeztük be vasárnapi túránkat a világ legnagyobb metropoliszában. Ez alkalommal alig húsz kilométert gyalogoltunk, ami egy átlagos tokiói turista napi adagjának csak a kétharmada.
Az első kép bal felső sarkában mintha egy Spar logot láthatnánk, de lehet, hogy csak véletlen. / Második képen a csodálatos Daiso 100 jenes bolt kínálata: katasztrófa túlélőkészlet minden mennyiségben. / a 3-6. képeken a Szeretet Minisztériuma Orwell regényéből, a Tokiói városháza Shinjuku kerülteben. / a 7. képen egy hatalmas Tokió térkép. / a 8. képen Nishi-Azabu 13-14. / a 9. képen Kilátás a Mori Tower aljából az Azabudai Hills Mori Tower és a Tokyo Tower irányába a ködben.
Egy héttel később ennél már sokkal komolyabb kalandot terveztünk. A szomszéd kisvárosban, Sammuban találtam egy Toyota autókölcsönzőt, ahonnan három napra kibérelhettünk egy Yarist. Pénteken az előadásom után el is hoztam a kis fehér autót. Délután a szemerkélő esőben araszoltunk Fujikawaguchiko felé a chibai autópályán. A kalandos körülmények közepette, nyáron kiváltott igazi japán jogosítványommal ez volt az első vezetés.
Ha megnézed a térképet, kedves követő-rajongó, akkor láthatod, hogy a mi kis városunk, Tōgane és Fujikawaguchiko között a legrövidebb út azt jelenti, hogy diagonálisan át kell vezetni a 38 milliós Tokión – mindezt tájfun idején, zuhogó esőben, a péntek délutáni csúcsforgalomban, miközben az autó navigációja néha japánul adja az instrukciókat, annak ellenére, hogy angolra állítottam. Japánt jól ismerő nyájas olvasóimat most külön megkérem, ne adjanak ötleteket, hogy át lehet jutni a Tokiói-öböl alatt lévő Aqualine alagúton. Igen, tudom. Arra hosszabb, és péntek délután Tokióban mindenhol dugó van. Ott is. Sőt.
Utazásunk tehát egy közelgő tájfun idején kezdődött. Tokió ezúttal egészen más arcát mutatta, mint az elmúlt két évben bármikor: most nem a vonat ablakából bámultuk a huszonegyedik századi sci-fit, a felhőkarcolókat és a szemből elsuhanó szerelvényeket, hanem mi magunk próbáltunk a többi sokezer autóval átevickélni a nagyvárosi autópályák hatodik emelet magasságában kígyózó vonalán. Valahogy úgy éreztük magunkat, mint Bruce Willis az Ötödik elem városi száguldás-jeleneteiben: alattunk lenn a mélységben volt az utcaszint, eggyel felette egy másik autópálya vagy városi gyorsvasút, fölöttünk pedig a felhőkarcolók tornyosultak. Bruce Willis-szel ellentétben mi óránként öttel száguldoztunk.
A koraesti csúcsforgalom csak este nyolc körül csillapodott, de akkor már jócskán messze jártunk a várostól. Végül este kilenc előtt – még mindig zuhogó esőben – érkeztünk meg a Twin Peaks sorozat hangulatát idéző, svájci fachwerk stílusban épült ryokan szállásunkhoz. A recepciós ojisan először mogorván egyeztette adatainkat, majd, amikor szegényes japán szókincsemmel néhány dicsérő megjegyzést tettem a szállodájára, hirtelen megenyhült. Ahogy előkerültek japán igazolványaink, kifejezetten barátságos és nyájas lett. Mosolyogva vitt a szobánkhoz, és hosszasan magyarázta a szokásos japán házirendet: “a cipőt le kell venni a genkánnál, a tatamira csak zokniban léphetünk, …” de hamar leintettem; もちろん、もちろん いいですよ vagyis „mochiron-mochiron ii desu yo” (persze-persze, tudjuk, jól van).
A hatórás vezetés után késő este elindultunk vacsorát keresni, de a kihalt épületben addigra már minden bezárt. Mit tehettünk? A tatamis ryokanban megittunk néhány pohár szakét, amihez teljesen stílustalanul valamilyen kiváló spanyol sajtot ettünk, amit október közepén Misi vitt Santanderből Pestre, majd Csilla kihozott Japánba. A szaké-vacsora után azt próbáltuk megfejteni, miért tűnik ez az egész helyszín annyira ismerősnek. A hotel kísértetkastély-szerű berendezésére valószínűleg David Lynch munkássága gyakorolt hatást. Amikor éjfél előtt elkezdtük az épület felfedezését, a folyosókon kóborolva egyszer csak halk jazz szűrődött ki a sötét biliárdszalon felől. Benyitottunk, de csak a CD-lejátszó kis fénye világított, minden félhomályban lebegett. Később mindent alaposan megvizsgáltunk, a társalgót, a recepciós pultot, sejtelmes fényekkel Halloween hangulatot árasztó kihalt játékbarlangot, és végül a “simple” konyhát. Tényleg úgy éreztük magunkat, mint Cooper ügynök, amikor megérkezett Twin Peaksbe.
Másnap reggelre a tájfun tovább vonult, és a tetőn kialakított forró vizű onsenből bámulhattuk a káprázatos Fujisant, ami szinte kéznyújtásnyira volt. Valójában nagyjából 8-10 kilométerre. Az onsenekben egyébként szigorúan tilos fényképezni, de reggel hétkor még üres volt.
Továbbindulva napközben megálltunk a sokkal szerényebb Shōji-tónál, amely ellentétben híresebb testvérével már korántsem vonzza annyira a turistákat, mint Fujikawaguchiko. Itt nem a tó különleges szépsége miatt álltunk meg, valami egészen mást kerestünk: a Netflixen nyáron találkoztunk a „Hot Spot”, japánul „Hotto Supotto” című japán vígjátékkal. A főhős egy ötvenes éveiben járó földönkívüli, akinek ugyan teljesen emberi formája van, de szuperképességekkel rendelkezik, és ebben a Shōji-tó partján lévő kis szállodában dolgozik. A hotel bejáratánál természetesen már kiraktak egy fénymásolt tiltó táblát, hiszen az elmúlt hónapokban valószínűleg sokan szerettek volna a recepciós pultnál pózolni. Mi azonban nem itt időztünk, hanem a mellette lévő sokkal izgalmasabb motoros kocsmába tértünk be.
Az első képen látható a netflixes sorozat fő helyszínéül szolgáló hotel.
Szombat délután mintegy 150 kilométert tettünk meg Hamaoka felé. Az Isten háta mögött kisvárosnak, amely mellett a Shinkansen 300 km/órás sebességgel suhan el, mégis különös jelentősége van. Északi határában hatalmas zöldtea-ültetvények terülnek el, és a parcellák szélén mindenhol óriási propellerek forognak. Télen, amikor bekapcsolják őket, a ködös és hideg levegőt elfújják a teaültetvények fölül. Így a teacserjék nem károsodnak, megmarad a kiváló termés; már amennyiben tea esetében egyáltalán lehet ilyenről beszélni, hiszen csak a levelek csücskét szedik le.
Az estét természetesen egy autentikus izakayában zártuk helyi ismerőseinkkel, akik meglehetősen alapos ismeretekkel rendelkeztek a környék szakéfajtáiról…
Úgy érzem, ennél a pontnál némi hiányérzet alakulhat ki Benned, Nyájas Olvasó.
“Csak úgy lazán egy mondattal átsiklotok egy komoly vidéki izakaya-beli élményen,
ahol ráadásul a helyi szakékat is végig kellett kóstolni? Nem szép dolog ez”.
Nos, néhány apró jelentéktelen körülményt talán még elmesélhetünk. Hamaokában élő házigazdáinkat saját családi kapcsolatainkon keresztül ismertük meg. A feleség a közeli teaültetvényen dolgozik. Az elmúlt két év alatt először láttunk itt tradicionális házbelsőt, hiszen a japánok rendkívül intim módon kezelik a saját lakóházukat, csak a legközelebbi családtagokat engedik be magukhoz, ismeretleneket szinte sosem. Még azt is megengedték, hogy köszönthessük a házioltáron az elhunyt családtagok lelkét. A hosszú vendégeskedés után büszkén mutatták meg nekünk az álmos kisvárost, még a híres omaezaki világítótoronyhoz is elvittek minket; közben úgy éreztük, mintha egész végig hímes tojásként bántak volna velünk. Így hívtak el hosszú unszolás után vacsorázni, bár eredetileg nem kívántunk este is a terhükre lenni.
Vendégszeretetük már-már a legendás magyar vidéki vendégszeretet is túlszárnyalta: a vendég lakjon jól, neki jusson először mindenből. Soha nem osztották szét a nagy tál ételt, ahogy eddig Tokióban láttuk, hanem megvárták, amíg mi először szedünk magunknak. Amikor már úgy látták, hogy eleget ettünk a közös tálról, akkor egy idő után ők is elkezdtek enni. A harmadik fogás után rákérdeztünk, hogy miért nem rendelnek úgy, hogy nekik is elég jusson. Erre csak annyit mondtak, hogy ők vidéki emberek, és fel sem merül bennük, hogy esetleg ők is jóllakjanak, amikor vendéget hívnak vacsorára. Hasonlóképpen történt a szakék kóstolásával is.
A teljesen abszurd vacsorajelenet után talán már nem is kell meglepődni,
hogy ők egyáltalán nem beszéltek a japánon kívül semmilyen más nyelven…
- és itt nem folytatom a gondolatmenetet.
Az első két képen a Hamaoka melletti kisváros, Omaezaki legdélebbi pontját láthatjuk.
Reggel még sétáltunk egyet az óceánparti homokdűnéken. A távolban látható a hamaokai atomerőmű, amelyet a közelmúltban zártak be. Az általa termelt áramot most a közeli szélturbinákkal próbálják kiváltani. / Az első két képen látható fák az állandó erős szél miatt nőttek bedőlve. / A 8. képen a dűnéken épp homokfogó sövényt telepítenek. / A 9. képen a mindenhol elérhető cunami evakuációs tervet osztottuk meg. (a Tunami helyesírására ügyelni kell)
Vasárnap közelről is megnéztünk egy teaültetvényt, majd beugrottunk a szomszédos látogatóközpontba. Itt először a zöldtea-termesztés történetével ismertették meg a vendégeket, majd régi gépeket láthattunk működés közben. A kiállítás végén az ajándékbolt sem maradhatott ki, ahol igazi ínyencségek sorakoztak. A különböző intenzitású kesernyés matchafagylaltok mellett palackozott „craft-teákat” is kínáltak. Azonnal beindult a fantáziám.
Az egyik alkalmazottat arról faggattam, miért tartják ezeket annyira különlegesnek, hiszen elvileg bárki készíthet magának otthon kézműves teát, én például naponta többször is, és az még soha nem került félliterenként 3 500 - 5 000 jenbe. Talán van némi alkoholtartalma is, azért palackozzák be ilyen szépen? Az eladón látszott, hogy nem először hall ilyen felháborítóan ostoba kérdést. Kedvesen, de határozottan csak annyit mondott: amit én otthon főzök, az biztosan nem lesz ennyire elképesztően finom. Nem sikerült meggyőznie. A drága palackozott teáknak sikeresen ellenálltunk, de a matchát és a szálas zöld teákat azért nem hagytuk ott.
A negyedik képen látható nyuszika láttán felmerült, hogy a két világháború közötti időszakban talán még nem létezett “nekonomics”, vagyis a cicák helyett a nyuszik töltötték be a “kawaii szerepét”.
Hamaoka és Omaezaki után északkelet felé vettük az irányt, Fujinomiya felé haladtunk, a Shiraito-vízeséshez. Nem kellett sietnünk, mert a szállásunkat csak délután foglalhattuk el, így apró falvakon keresztül csendes mellékutakon haladtunk. Egy tokiói család hétvégi házában szálltunk meg, az erkélyünkről remek kilátás nyílt Fujinomiyára, és távolabb a Csendes-óceánra is. A Fujisant a kertből lehetett látni. Délután elsétáltunk a közeli vízeséshez, majd a Fujisan színeinek lassú változását figyeltük a naplementében.
Vajon miért fotóztam le ezt a vízesést ilyen sokszor? Azért, mert egyedülállóan különleges. Itt nem egy folyó vize zuhan alá, hanem a Fujisan oldalából szivárgó hatalmas mennyiségű talajvíz tör elő a bazaltos-andezites lávarepedések közül. A lávafolyások réteges felépítése miatt a víz száznál is több vékony „selyemfonal” formájában bukik le a kb. 20 méter magas sziklafal közepéből. Úgy is mondhatnánk, hogy a vízesés maga valójában egy hatalmas karsztforrás, csak nem mészkőben, hanem a porózus, repedezett vulkáni kőzetben. (geológiai oximoron)
Szállásadónk építészmérnök, és ennek megfelelően az egész házat különböző hasznosnak vélt instrukcióval ragasztotta körbe. Még a redőnyt is “sloly” kellett leereszteni.
Háromnapos autós túránk hétfőn délután ért véget, amikor majd 250 km délelőtti vezetés után - ezúttal áthaladtunk az Aqualine-on - visszaadtam az autót, és az iroda mellett megőrzött falusi bringámmal visszagurultam gumyói házunkhoz.
A tíz kilométer hosszú Aqualine alagútból kiérve az autóút egy mesterséges szigeten, Umihotaru-n bukkan a felszínre. A sziget nem véletlenül került ide. Nagy valószínűséggel az alagút építésekor kitermelt meddőkőzetet halmozták fel, és ebből alakították ki. Aki itt szeretne kicsit megpihenni, tiszta időben körbenézhet a Tokiói-öböl közepéről, és jó esetben akár a Fujisant is megpillanthatja.
Tanulságok a “hogyan autózzunk Japánban okosan” című fejezethez: Az üzemanyagárak Japánban nagyjából 170 yen környékén mozognak (kevesebb mint 1 euró). Az autópályadíjak viszont meglehetősen borsosak. A kis Yaris a három nap alatt 950 km-t megtéve mindössze 37 litert fogyasztott; ez 3,9 l/100 km. Autópályadíjra ennek a két és félszeresét költöttük, még úgy is, hogy egyik nap kifejezetten kerültük a sztrádát és inkább kis falvakon keresztül, mellékutakon haladtunk. Ha valakinek van annyi ideje és főleg türelme, hogy a kisebb utakat választja, akkor úgy csodás helyeket láthat, és közben a pénztárcáját is kíméli.
Menekülés Japán halott szívéből
Az egyetemi órahálóm a második őszi negyedévben úgy fest, mint egy gondosan megtervezett szökési útvonal. Sem pénteken, sem hétfőn nem lesznek óráim. Hivatalosan persze illene bejárnom az épületbe, és mondjuk a folyosón gyakorolnom kellene az empátiát azon kollégáimmal, akik ugyanúgy „ablak mellé ültetve” kénytelenek a saját irodájukban unatkozni. Ehelyett mégis inkább az extrahosszú hétvégéket próbálom majd utazásokkal telezsúfolni. Elsősorban nem a poszterekről visszamosolygó, agyonlátogatott turistacélpontokat keresem, mert a szentélyek és a giccses szuvenírek már elég unalmasak, hanem épp ellenkezőleg. Stein Aurél Ázsia halott szívében című könyvéből merítve az ihletet, megpróbálok felkeresni olyan egykor virágzó japán településeket, amelyek a gazdasági környezet végleges megváltozása miatt mostanában nincsenek csúcsformában.
Már tavaly tavasszal is rácsodálkoztunk Aomoriban sétálgatva a japán vidéki élet sivár reményvesztettségére, vagy a közeli Choshi egykoron gazdag és virágzó kikötőváros mára rozsdásodó hangulatára. Igen! Ehhez hasonló helyeket kellene felkeresni, hiszen reményeim szerint egyrészt a számomra oly nosztalgikus twin peaks-i érzést fogom megtalálni ezeken a helyeken, másrészt valóban érdekel, hogy milyen egzotikus következményekkel jár a valaha virágzó régiók gazdasági hanyatlása.
A kirándulások előkészületeként a közeli Tochigi prefektúráról kezdtem olvasgatni mindenféle elrettentő cikket. A szomszédos prefektúra Chibától és Tokiótól északra fekszik, és többek között a csodálatos, és emiatt persze zsúfolt Nikko városa is itt található. Ez utóbbi város mágnesként vonzza a turistákat, hiszen a hegy tetején épített templomváros kétségkívül káprázatos, erről két évvel ezelőtt ősszel mi magunk is meggyőződhettünk. A szomszédos településeken azonban ez a nyüzsgés már egyáltalán nem érezhető. Minek menjenek a turisták egy olyan elhagyatott városba, ahonnan szinte menekül a lakosság. Az egyetlen megbízható közszolgáltatás a JR vasúttársaság, amely óramű pontossággal indítja a vonatokat, de más szinte alig található. Japánban még a remény sem késik, ami azért mondjuk elgondolkodtató.
A következőkben az átnézett újságcikkek és weboldalak alapján állítottam össze egy előzetes helyzetleírást. Ne zavarjon Téged, nyájas olvasó, hogy efféle hangulathoz ki se kell tenned a lábadat Magyarországról, egy ilyen kalandot a MÁV-val is lazán beiktathatsz, hiszen otthon is találhatunk egykor virágzó vidéki kisvárosokat, ahonnan az elmúlt évtizedekben elmenekült a lakosság.
„A Tochigi vasútállomás peronján öt ember lézengett, az állomás melletti büfében kettő. Az egyik egy idős férfi volt, aki a pultnál szürcsölgette az instant rament. A tulajt nem zavarta, mintha hozzátartozott volna a berendezéshez. A kirakatban színes poszter hirdette: „Vidéki élet = boldog élet”, de a háttérben bezárt üzletek és rozsdás redőnyök mintha nem ezt tükrözték volna.” - Kezdtem a ráhangolódást az egyik cikket olvasgatva. Igazán ígéretes helyszín! Tarr Béla egész biztosan ihletet meríthetne ebből a hangulatból; simán leforgathatná ezt az ironikus melankóliát Tochigi prefektúrában is.
“Japán nemcsak az öregedés, hanem a nőtlenség országa is lett” - olvasom egy másik lehangoló riportban. Pontosabban: az ország, ahol bizonyos régiókból a fiatal nők szép lassan, szinte észrevétlenül tűnnek el. Nem hirtelen, nem drámai módon, inkább csak úgy, ahogy a víz lassan elpárolog a tóból, és egyszer csak ott marad a repedezett száraz iszap.
A Tochigi prefektúra statisztikái szerint a nők átlagosan a férfiak fizetésének csak 71%-át keresik. A számot először hitetlenkedve fogadtam, aztán ahogy egyre több cikket olvastam erről, kezdtem elfogadni, hogy ez inkább egy felkerekített szám. A helyiek állítólag csak röhögnek ezen a statisztikán: „Dehogy hetvenegy. Inkább hatvan, ha őszinték vagyunk.” Ekkor minden szám fölöslegessé válik. A „nemek közötti bérszakadék” itt nem elméleti fogalom, hanem a mindennapok része. Szinte tapintható, ahogy az emberekből eltűnik az önbecsülés.
Itt olvashatunk a magyar adatokról: https://telex.hu/defacto/2025/07/15/defacto-nemek-kozotti-egyenlotlenseg-fizetesek-rugalmas-berek
A legtöbb fiatal nő nem várja meg, hogy harminc fölött pusmogjanak róla, ezért inkább valamelyik nagyvárosba költözik. Nem azért, mert ott annyira csodálatos jövő várna rájuk, hanem mert ott legalább lehet hinni abban, hogy egyszer majd valahogy egyről kettőre jutnak. A vidéken maradó harmincas férfiak pedig lassan elfogadják, hogy a házasság náluk már csak reménytelen statisztikai lehetőség.
A japán álom csak Tokióban érvényes?
A főváros minden hibája ellenére továbbra is mágnesként vonzza a vidéki lakosságot – derül ki a cikkekből. Egy transznacionális cégnél dolgozó nő Tokióban egyáltalán nem számít kivételnek, sőt, egyenesen a szabály része. Egy startupos lány nem különc, hanem egyszerűen ambiciózus. A vidéki kisvárosban viszont, ha egy harmincas nő még mindig dolgozik, rögtön összesúgnak a háta mögött, hogy talán még nem találta meg az igazit. Nehéz úgy a vidéki életet választani, ha közben az élhető élet hiányzik hozzá, és csak a megvető pillantásokból jut.
Tochigi prefektúra most azonban megpróbál ezen változtatni. A covid óta tanácsadó irodákat hoztak létre, vállalkozásösztönző támogatásokat osztanak, karriertámogató programokat hirdetnek. Minden szép, minden szabályos, japánul minden rendben van. Csak épp az a generáció, amelyet meg akarnának tartani, már évekkel ezelőtt lelépett Tokióba, és nem valószínű, hogy visszajön. A támogatások ugyanis általában nem érnek fel egy életképes állással és egy normális randizási eséllyel.
A csönd is elöregszik
A vidéki Japánnak van egy egészen különleges hangja. Nálunk reggel pontban 7 órakor a közeli villanypózna tetején lévő hangszórókból megszólal a kakukkolás. Fél tizenkettőkor a Big Ben harangjai szólnak, délután fél ötkor pedig egy negédes dalocska hívja haza a gyerekeket, jelezve, hogy ideje hazamenni az iskolából vagy játszótérről. De mi Chiba prefektúrában élünk, ahol Tokió közelsége miatt nem fagyott le az élet.
A tőlünk távolabbi Japán hangja az, amikor délután négykor lehúzzák az utolsó redőnyt, és a városban már csak az italautomaták világítanak, a gazdasági csoda lassú kimúlásának színes emlékművei. Ez a csend elsőre akár megnyugtató is lehet, valójában inkább rémisztő. Ez nem a nyugalom, hanem a lassú kihűlés csendje.
Tochigi városhoz közeli településeken (Nasukarasuyama, Utsunomiya, Oyama) vannak iskolák, ahol tavaly már csak öt új kis elsőst írattak be. Máshol az elvándorlás miatt osztályokat vonnak össze, vagy teljes iskolákat zárnak be. Honnan ismerős ez a helyzet?
Ashioban – itt 1973-ban bezárták a rézbányát –, a főtéren, ahol egykor nagy fesztiválokat tartottak, most a gaz teríti be a sétálóutcákat. A vidéki revitalizáció program plakátjai mindenhol ott lógnak a lámpaoszlopokon, „Fiatalok, gyertek haza!” – mintha csak a vonatjegy ára lenne a probléma, nem pedig az, hogy otthon nem vár rájuk semmi.
De váltsunk a felületes, kattintásvadász újságcikkekről és az önkormányzati weboldalak rózsaszín ködéről a tudományos publikációkra. Ebben a figyelemre méltó kutatásban a szerzők, Sakamoto Keisuke és Yokohari Makoto azt vizsgálták meg, hogyan változik az elhagyott házak és a kihasználatlan telkek száma az egymást követő generációk során Tochigi prefektúra központjában, Utsunomiya lakóövezeteiben. A kutatók ehhez regionális statisztikai módszereket alkalmaztak, például Poisson-regressziót, ami különösen alkalmas az ilyen számadatok, üres telkek és épületek számának elemzésére. Tudományos módszerrel bizonyított hanyatlás: eléggé japánul hangzik.
Szellemfalvak és reményfoszlányok
A cikkek alapáján úgy sejtem, hogy ha nem jön változás, akkor Japán középső hegyvidéki régiói lassan múzeumokká válnak, ahol egy idegenvezető robot fogja majd a közeljövő katasztrófaturistáinak eldarálni: „Ebben a kisvárosban valaha 38 000 ember élt. Most már senki.”
A lehangoló kép mögött azonban a műfaj szabályai szerint talán mégis ott a remény. Állítólag néhány helyen látni apró kísérleteket; mondjuk egy fiatal nő saját pékséget nyit, egy kis cég helyi termékekből készít online márkát, vagy egy óvoda, amit családok közössége tart életben. Lehet, hogy a nem is olyan távoli jövőben ez lesz japán igazi arca, nem a neonfényes Tokió, hanem ezek a csöndes, makacs újrakezdések a romantikus hanyatlás közepén.
Remélem, a következő hétvégéken remek időjárás lesz, és ezeket a szellemvárosokat sikerül majd megnéznem, mielőtt végleg múzeumi kiállítási tárggyakká válnának.
Eddig sem hagytunk titeket Fujisan nélkül, de így a hírlevél végén nézzük meg újra! A naplemente idején percről-percre változott a színe. Hokusai mester nem véletlenül festette vörösnek.
Valószínűleg ünneprontó leszek a csodálatos Fujisan vörösben tündöklő képei után, de ezt egyszerűen nem hagyhatom ki:
Az egyik legkreténebb japán post-punk együttest minden olvasómnak ismernie kell, ők a Polysics. Szerintem úgy született meg az együttes a 90-es évek végén, hogy egy helyi Devo-rajongó rákönyökölt a szintetizátorra, minden billentyűt lenyomott egyszerre, és úgy döntött, hogy ez így tulajdonképpen oké. Megszületett a japán elektro-punk ipari apokalipszise. A hangzás egyszerre futurisztikus és régimódi.
Nyomokban talán emlékeztet Tereskova kilencvenes évekbeli munkásságára és Gustave Tiger szecesszionista punkrockjára is, ha már mindenképpen hazai rokonokat akarunk nekik találni. Velük ellentétben azonban a Polysics sokkal több gombot nyomogat a szintin, mint ahányat a magyarok valaha is szükségesnek tartottak.
A szám azért lehet izgalmas, mert miközben első hallásra csak egy vacak hiperaktív japán punknak tűnik, a szövege valójában nagyon is ismerős állapotot ír le: azt a kommunikációs helyzetet, amikor beszélsz, de senki nem hall, és közben saját magadat sem érted. A „blackout” ebben az olvasatban nem áramkimaradás, hanem belső lekapcsolódás; amikor az agyad egyszerűen kisétál, te pedig ott maradsz a statikus zajban. A „fall out” pedig nem hősi összeomlás, hanem hétköznapi szétesés.
Az egyetemi menza egyébként pontosan így néz ki nálunk.