Huszonharmadik
UFÓ-k a színpadon – avagy hogyan éltünk túl a hagyományos japán színházat
Június legvégén egy szombati napon végre elérkezett az a pillanat, amelyről azóta se tudom eldönteni, hogy egyfajta próbatétel volt, vagy egy ajándékba kapott japán kulturális kaland. Eljutottam egy valódi, hamisítatlan, minden ízében autentikus japán Noh színházi előadásra. A helyszín a szomszédos Naruto kisváros kilencvenes években épült hatalmas közösségi házának 350 férőhelyes modern színházterme volt. A név ne tévesszen meg, kedves követő-rajongó. A város neve Sammu, a vasútállomása Naruto, de ennek ellenére nem csattantak ninja-csillagok, nem repkedtek ramenes tálak, sőt, egyetlen szőke anime-hős sem tűnt fel a színen. Csak ezért tartottam fontosnak ez leszögezni, ugyanis Naruto az egyik leghíresebb rajzolt anime popfigura neve. Itt kaptam egy életre szóló megemészthetetlen élményt maszkokkal, torzított hangú színészekkel, és időnként megmagyarázhatatlan, misztikus jelenségekkel. De ne szaladjunk ennyire előre.
Az egész úgy kezdődött, hogy az egyetem valahogy kapott három darab tiszteletjegyet erre a kulturális kalandtúrára. Hogy a jegyeket Naruto város ajánlotta fel jóindulatból, vagy egy titkos nevetgéléssel kísért kultúrsokk-próba keretében kaptuk, nem tudom. Európai egyetemi oktatóként, akinek papírja van arról, hogy a kultúraközi megértés híve, vállaltam, hogy elkísérem két lelkes egyetemi hallgatómat, egy bátor magyar srácot és egy kíváncsi hongkongi lányt. Mindhárman meglehetősen naivan úgy gondoltuk, hogy csak egy színházi előadásról lesz szó. Aztán jött a valóság.
Amikor a lélek lassan kivonul a testből
A Noh színház, vagy ahogy mi, kezdő túlélők azóta emlegetjük, „az a dolog, ahol semmi sem történik, de azt legalább elképesztő lassúsággal” a japán hagyományos előadóművészetek egyik legősibb és legmisztikusabb formája. Eredete sok évszázaddal ezelőttre nyúlik vissza, amikor a műfaj alapítói kitalálták, hogy milyen jó is lenne, ha a nézők két órán át egy aranymaszkos alak lassú, méltóságteljes mozdulatait bámulnák, miközben valaki a háttérben egy furcsán modulált hangon énekel valami költeményt, aminek tartalma legfeljebb akkor érthető, ha az ember legalább kétszáz éves japán klasszikafilológus. A műfaj alaposabb bemutatását talán egy későbbi hírlevélre hagyom.
A viccet félretéve, a Noh a buddhista és sintoista világnézet spirituális világképét tükrözi, amelyben a halottak lelke, az istenek és a démonok egyaránt szerepet kaphatnak. A színpadon a cselekmény helyett inkább a belső lelki folyamatok jelennek meg. Legalábbis ezt mondják azok, akik érteni vélik. Mi, három kultúridegen túlélő viszont inkább úgy éreztük magunkat, mintha egy lassított szelleműzésen vettünk volna részt. Japanológus ismerőseimtől már tavaly hallottam olyan beszámolót, hogy még ők sem voltak képesek átadni magukat a Noh színházi élménynek, vagyis az első 15 perc után egyszerűen kikapcsoltak, és az elalvás tüneteit produkálták.
A képek forrása
Mégis, mit láttunk?
A közösségi ház színháztermében körülbelül százötven néző foglalt helyet, többnyire nyugdíjasok. Lehuppantunk a második sor elejére, ahová a jegyünk szólt. Derűs nyitottsággal vártuk az előadást. Egy férfi lépett a színpadra, gyönyörűen hímzett ruhában, arcán kemény, stilizált aranymaszkkal. Megszólalt. És mi abban a pillanatban elvesztettük az időérzékünket.
A hang ugyanis nem emberi volt. Inkább emlékeztetett arra, ahogyan egy kazettás magnó mondaná visszafelé a zsolozsmát egy középkori templomban. A mozdulatok lassúsága pedig olyan volt, mintha minden egyes gesztus előtt fel kellett volna keresnie a mozdulatjogász szakszolgálatot. A láb lassan előrecsúszott, a kar ívben megemelkedett, majd percekig lebegve maradt a levegőben, míg végül a dramaturgia csúcspontján egy egészen apró rezdüléssel visszaereszkedett. „Ezek igazi UFÓ-k” – suttogtuk egymásnak, de közben igyekeztünk megőrizni komolyságunkat.
Közben egy kórus – négy-öt főből álló, sötétszürke köntösbe, yukatába burkolt férfi – periodikusan, hol dallamosan, hol rekedten, hol fenyegetően énekelt valamit. Voltak zenészek is: dob, fuvola, és valami, amit csak fújható rejtélyes fadarabként tudnék leírni. Időnként a háttérből előbukkant valaki, aki leült, majd pár perccel később ugyanolyan érthetetlenül távozott. Egy ponton három szereplő is ott térdelt egymás mellett, majd egyikük – nyilván dramaturgiai okból – kissé oldalra fordult. Ekkor voltunk biztosak abban, hogy valami fontos történik. De hogy mi, arról máig sincs fogalmunk.
És mégis... lenyűgözött
Ironizálok, igen. Mert nehéz másképp megemészteni azt az élményt, amikor két órán keresztül próbálsz figyelni, megérteni, értelmezni, majd egyszer csak feladod, és csak hagyod, hogy a maszkos férfiak furulyaszóra lassan lépdeljenek a színpad szélétől a közepéig, aztán onnan vissza. De közben történt valami. Az agyam egy ponton elfogadta, hogy ez nem történetmesélés, nem szórakoztatás, nem realista színház. Ez inkább szertartás. Egyfajta meditatív jelenlét, amelyben a néző nem értelmezni próbál, hanem átadja magát a lassú ritmusnak, a hangnak, a csendnek. Ez a színház tőlem nem várt megértést, csak elfogadást.
Így már nem is volt olyan fontos, hogy ki az a női szereplő, akit egy férfi játszik. Nem zavart, hogy a szöveg, amit egyébként is archaikus japán nyelven mondanak, teljességgel felfoghatatlan, még a japán közönségnek is. Mert egyszer csak azt vettem észre, hogy a háromszáz éves szellem, aki a darabban elhagyott egy kolostort, mintha valahogy bennem is elhagyott volna valamit: az elvárást, hogy mindig érteni kell, mindig tudni kell, mi történik. Ez a kulturális alázat leckéje volt.
A képek forrása
Mégis, hogyan lett ebből művészet?
Most persze jogosan merül fel benned a kérdés, nyájas olvasó: hogy lehet, hogy ez a furcsa, lassú és – valljuk be – számunkra teljesen dekódolhatatlan előadásforma évszázadok óta létezik, virágzott, sőt, még a szamurájok is ezt nézték, amikor épp nem háborúztak? Sejtelmem sincs, biztosan hosszú út vezetett idáig. Persze nem nehéz ennek utánanézni. Néhány rövid bekezdésben összefoglalom, amit találtam. Ha ennél részletesebben érdekel a hagyományos japán színház, akkor úgyis utánaolvasol a szakirodalomban.
A Noh talán nem is színház, hanem egyfajta szellemi gyakorlásnak tekinthető. A szereplők nem karaktereket játszanak, hanem archetípusokat testesítenek meg, démonokat, isteneket, emlékeket. A történetek gyakran nem a jelenben játszódnak, hanem a múltba révednek, mint egy nosztalgikus álom; sőt, a főszereplők gyakran szellemek. A Noh annyira népszerűvé vált, hogy még a leghatalmasabbak is rajongtak érte: Ashikaga Yoshimitsu sógun személyesen támogatta a műfaj alapítóit, Zeamiékat, majd később Oda Nobunaga, Toyotomi Hideyoshi és Tokugawa Ieyasu is beemelte a műfajt a saját elit kultúrájába. Az Edo-korszakban pedig számos szamurájklán hivatalosan is előírta a Noh tanulmányozását a harci kiképzés részeként, mert ha valaki valóban szamuráj akart lenni, nemcsak karddal kellett tudnia bánni, hanem a színpadon térdelve, maszkban is tudnia kellett lélekben összeroppanni.
Aztán jött a Meidzsi-restauráció, és a modernizáció lendülete szinte elsöpörte a múltat. A Noh is majdnem eltűnt, túl lassúnak, porosnak, meghaladottnak tartották. A 20. század közepére már-már múzeumi tárgyként kezelték, de néhány elkötelezett művész nem hagyta veszni. 2008-ban az UNESCO is felfigyelt a műfajra, és a Noh bekerült a világ „szellemi kulturális örökségei” közé.
Miért éri meg ma is két órán át maszkos embereket bámulni, akik lassan lépdelnek, miközben egy hátsó kórus valami ősrégi dialektusban kántál? Mert valószínűleg ez a világ egyik leglassabban mozgó tükre. Néha pontosan erre van szükségünk.
A nagy hármas: Noh, Kabuki, Bunraku
Persze, ha már beültünk a japán hagyományos színház labirintusába, érdemes legalább néhány alapvető dolgot tudni. A Noh csak az egyik a három nagy közül. A másik a Kabuki, amely jóval később, a 17. században született, és ahol már robban a szín, a mozdulat, a dráma. A Kabuki teátrális, színes, harsány. Mintha csak a Noh színház minimalizmusát megunta volna a közönség. A harmadik műfaj a Bunraku, a bábok csodálatos, kissé hátborzongató világa, ahol életnagyságú bábfigurákat mozgat három-négy feketébe öltözött bábmester. Itt a narrátor egy külön helyszínen meséli a történetet, miközben a bábok eljátsszák a drámát. A Bunraku is csak férfiakból áll, a japán színházi hagyományban a női test a színpadon sokáig tiltottnak számított.
Végül is hogyan nézzen egy európai Noh előadást? Először is, ne próbáljon mindent megérteni. Vagy bármit. Inkább úgy üljön be, mint egy zen-meditációra. Tegye félre az otthon tanult színházi elvárásokat, a dramaturgiai logikát; a hely, idő és cselekmény klasszikus hármas egységét. Ne számítson fordulatokra, humorra, vagy bármiféle érzelmi csúcspontokra. Ehelyett próbálja élvezni a lassúságot, a csendet, a ritmust, a szinte időn kívüli lebegést. Ha a második órában már úgy érzi, hogy kezd befelé figyelni, kezd álmodozni, vagy épp a színpadon ülő maszkos férfit tekinti saját belső démonjának, ne ijedjen meg. Állítólag akkor kezd működni a dolog. Mert a Noh színház, ha másra nem is, tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember rádöbbenjen, a világot nem kell mindig értelmezni, bőven elég, ha megtapasztaljuk.
A magyar jogosítvány honosítása
Az előző levelekből már valószínűleg kiderült, hogy Japánban nem tartunk autót, hiszen vasútállomás mellett lakunk, és nagyjából 200 kilométeres körzetben bárhová könnyedén el tudunk utazni vonattal. Eddig csak egyszer béreltünk egyet, amikor másfél évvel ezelőtt Okinaván jártunk. Ennek ellenére, amikor évente egyszer hazalátogatok, mindig készíttetek egy nemzetközi jogosítványt, hogy ha mégis úgy adódna, vezethessek. Előbb-utóbb biztosan elérkezik az idő, amikor a vasútvonalaktól távoli Japánt is majd fel akarjuk fedezni, akkor szükségünk lesz bérelt autóra. Pár hete a kollégáimmal épp erről beszélgettem, felhívták a figyelmemet, hogy rezidensként csak egy évig használhatok otthon kiállított nemzetközi jogosítványt. Ha ez kiderül, akkor csúnya büntetésre számíthatok; félmillió jen vagy több havi börtön. A közlekedésrendészet a nemzetközi jogsit egy év után a rezidenseknek már nem fogadja el.
Múlt héten ezért utánajártam, hogyan tudnám minél egyszerűbben kiváltani a rendes japán vezetői engedélyt. Kiderült, hogy a japán hivatalok kafkai kastélyát nem tudom majd elkerülni: hosszú ügyintézésre kell felkészülnöm. EU-s állampolgárként mégis meglehetősen szerencsés helyzetben vagyok, nem kell sem a japán közlekedési szabályokból levizsgáznom, és gyakorlati vizsgára sem köteleznek, mint a legtöbb külföldit.
A most következő részben tehát elmesélem az elsőre rendkívül bonyolultnak tűnő ügyintézés minden részletét. Ha egyszer majd Te is ehhez hasonló helyzetbe kerülnél, kedves követő-rajongó, ne csüggedj! A japán hivatalok gördülékenyen dolgoznak, átláthatóak és rendkívül hatékonyak. Az ügyintézők folyamatosan segítenek, de arra azért ne számíts, hogy angolul meg fognak szólalni.
Először a helyi önkormányzattól kellett kérnem egy hivatalos lakcímigazolást. Ne zavarjon, hogy a személyi igazolvány hátoldalára lézerrel bele van gravírozva mindenkinek a pontos címe; egy A4-es pecsétes papír valami miatt sokkal hatásosabb bizonyíték a közlekedésrendészeten. Ezt az igazolást tényleg 5 perc alatt kiadták az önkormányzat ügyfélszolgálatán. A komolyabb tortúra csak ezután következett. Japánban prefektúrák szerint intézik a jogosítványok kiállítását, nincsenek a magyar kormányablakokhoz hasonló irodák. Chiba prefektúra egyetlen hatalmas jogosítványügyi központja tőlünk éppen egy órányi vonatozásra található, Kaihimmakuhariban.
Korán keltem, hogy megreggelizzek, és a 6:57-es vonatot kényelmesen elérjem. Ez csatlakozás nélkül megy Tokió állomásra, reggel zsúfolva van ingázókkal. Chiba és Tokió között található Kaihimmakuhari, egy nagyon modern szigorúan tervezett városrész, széles utcákkal, nemzetközi vásárközponttal, izgalmasnak gondolt, de valójában jellegtelen 40 emeletes dobozházakkal és rendezett parkokkal. A hivatal negyedórás sétára van az állomástól. Az épület környékén autóvezetők számára épített közlekedési park, afféle gyakorlópálya is található gyalogátkelőkkel, közlekedési táblákkal, lámpákkal, sőt, még hamis vasúti átkelőt is építettek a gyakorlati vizsgázóknak.
Mire a hivatal reggel 8:30-kor kinyitott, már több százan várakoztak a hatalmas csarnokban. A nagy tömeg ellenére a légkör nyugodt, a működés rendkívül szervezett volt. Tucatnyi alkalmazott terelgette az érkezőket, mutatták, melyik sorban kell állni, hol lehet kérdezni, hova kell a papírokat beadni. A nemzetközi ügyek intézésére külön pult van fenntartva, és az ahhoz tartozó sorban talán csak harminc-negyven fő várakozott: többségük Dél-Ázsiából érkezett, de volt egy japán-amerikai néni, egy ausztrál család, és persze én is.
A japán hatóságok a jogosítvány honosítását rendkívül szigorúan kezelik. Az iratokat mindössze kétszer harminc percig, 8:30 és 9:00 és délután 13:00 és 13:30 között fogadják el, és csak akkor indul el az ügyintézés, ha minden dokumentumot tökéletesen rendben találnak. A személyes megjelenés elengedhetetlen, az ellenőrzés aprólékos. Útlevelet, jogosítványt, hivatalos fordítást, belépési és kilépési pecséteket, valamint olyan papírokat kérnek, amelyek bizonyítják, hogy a kérelmező valóban élt az adott országban a jogosítvány megszerzése után legalább három hónapig.
Ezen a ponton meg is akadtam. Mivel két évvel ezelőtt, a magyar jogosítványom átvétele után tavasszal Nepálban jártam, a japán ügyintéző ezt problémásnak találta. Bár csupán két hétig voltam távol, az útlevélben szereplő pecsét már elég volt ahhoz, hogy az ügyintézés aznap ne haladhasson tovább. Másnap visszamentem, immár frissen kinyomtatott, két és fél évvel ezelőtti hiteles igazolásokkal, munkabér átutalásokkal, és a közüzemi számlákkal. Ezek alapján már tényleg elhitték, hogy nem vagyok nepáli serpa.
Óriási teremben foglaltam helyet a többi várakozóval. Az ügyfélszolgálati ablakok mögött zakatolt a japán ügyintézés. Szinte érezhető volt, hogy minden adatomat alaposan ellenőrzik, majd felviszik a nyilvántartásba. A többiek álmosan meredtek maguk elé, néhányan nyomkodták a telefonjukat, páran elbóbiskoltak, de a legedzettebbek egy végtelenített 8-10 perces oktatóvideót néztek, amely Japán izgalmas közlekedési sajátosságaira és a veszélyforrásokra hívta fel a figyelmet. Várakozás közben valószínűleg többször is végignéztem, mint amennyit a kis szürke agysejtjeim még büntetlenül elbírtak volna; egy idő után már kívülről tudtam, hogy mi következik. A japán nyelvű furcsa közlekedési táblákat már álmomban is fel tudnám idézni. A legemlékezetesebb jelenetben egy színész mutatta be, mi történik, ha valaki egy sör után autóba ül. A következmények – baleset, rendőri intézkedés, jogi következmények – elég egyértelműek voltak, még úgy is, hogy az angol felirat inkább nyelvtani, mint stilisztikai bravúrokkal élt.
A filmből természetesen nem maradhatott ki a Japánban nélkülözhetetlen kawaii-faktor sem. El tudnánk képzelni, hogy otthon a BRFK fiatal rendőrlányokat kérne, hogy rendőrdelfin plüssfigurával táncoljanak a Teve utca előtti parkolóban? Ha ezt még megérem, akkor elmondhatom majd, hogy „Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.” (Ö.I.)
A videónak alapvetően nem volt hangja, a zenét utólag kevertem alá: Sugarless GiRL / capsule
A névsorolvasás sajátságos volt: egy alacsony termetű hivatalnok hölgy időről időre kijött az ablak mögül, és félhangosan – szinte suttogva – mondta a neveket: „Szümiszü san, Nimal san, Mohammad san, Rahman san, onagayshimasu”… A terem zajos volt, légkondicionálók és ventilátorok működtek egyszerre, így gyakran többen is megindultak, hátha épp őket szólították. Amikor végre rám került a sor, egy kisebb csomag űrlapot kaptam; japán nyelvű papírokat, természetesen angol útmutató nélkül. A hivatalban dolgozók tényleg készségesek voltak, de a rendszer alapvetően abból indul ki, hogy a kérelmező ennyire már tud japánul. A kitöltés után illetéket kellett fizetni, majd következett a szemvizsgálat.
Ez a pont volt az utolsó akadály, legalábbis azok számára, akik olyan ország állampolgárai, amelyekkel Japán kétoldalú megállapodást kötött a jogosítványok kölcsönös elismeréséről. Magyarország ebbe a szűkebb körbe tartozik, akárcsak a legtöbb EU-s ország, valamint Svájc, Norvégia, Dél-Korea és Kanada. Nekünk elég a sok papír és a látásvizsgálat. Az amerikai jelentkezőknek – államtól függően – már külön írásbeli vizsgán is helyt kell állniuk. Az ausztrál család, akikkel várakozás közben sokat beszélgettem, szintén egyszerűsített eljárásban vettek részt.
A szemvizsgálatról először azt képzeltem, hogy a japán kandzsikat kell majd felismernem és hangosan felolvasnom, de ennél sokkal egyszerűbb volt. A tipikus irányfelismerős tesztet kaptam, ahol a körön lévő lyukak irányát kellett megmondani. A közlekedési lámpák színét is megmutatták. Ennél a résznél már japánul mondtam, hogy „akai” és „aoi” (ez utóbbi egyébként a kék színt jelenti) A kék és zöld szín jelentőségéről a következő bekezdésében olvashattok.
A folyamat ezen a ponton már gyorsan haladt, és bő egy órával később kézbe is kaptam a vadiúj japán jogosítványomat. Az ausztrál családdal szinte ugrabugrálva léptünk ki az épületből. Ilyen hosszú ügyintézés után végre igazi japán autóvezető lehetek, nem csak afféle „gyüttment” egy vacak papírfüzetre firkált nemzetközi jogosítvánnyal.
Háttérmagyarázat: hogyan működik a jogosítvány honosítása Japánban?
Japánban a közlekedési hatóság rendkívül szigorúan szabályozza a külföldi jogosítványok honosítását. Aki nem japán állampolgárként szeretne itt vezetni, három lehetősége van:
1.) Nemzetközi jogosítvánnyal legfeljebb egy évig szabad vezetni, de ez csak azon országok esetében érvényes, amelyek a genfi vagy bécsi egyezményt aláírták. Ez nem használható tartós letelepedés esetén.
2.) Honosítás: az egyetlen hosszú távú, jogilag biztonságos megoldás.
3.) El kell mennie egy igazi japán autóvezető tanfolyamra, és nulláról kezdeni a folyamatot.
A honosítás esetén be kell nyújtani az eredeti jogosítványt. Igazolni kell, hogy az engedély megszerzése után legalább 90 napig az adott országban tartózkodtál. Be kell mutatni az útlevelet, az eredeti jogsi hivatalos fordítását (ez online egy óra alatt elintézhető), önkormányzati lakcímigazolást és egy darab fényképet.
A legtöbb ország esetében elméleti és gyakorlati vizsgát is kérnek. A vizsgák 2025. október elsejétől sokkal szigorúbbak. A legtöbb EU-s tagország állampolgárai mentesülnek a vizsgák alól, ha minden iratuk rendben van. Magyarországgal 2007 óta van ilyen kétoldalú megállapodás, ezért mi mentesülünk a tesztek alól.
A különbségtétel alapja a képzés színvonala, valamint a közlekedésbiztonsági statisztikák. Az amerikai rendszer például államonként eltérő, így velük sokkal szigorúbb az elbírálás. A japán hozzáállás e téren jól példázza a rendszerszintű gondolkodást: a szabályok egyformán érvényesek mindenkire, a kivételek pedig nem politikai vagy érzelmi alapon, hanem pontos szabályozás mentén érvényesülnek.
A japán vezetői engedély honosításánál alkalmazott „3 hónapos tartózkodási szabály” célja, hogy kizárják a visszaéléseket, és bizonyítsák a valódi jogosítványszerzést az adott országban. Ez nem önkényes szabály, hanem tudatosan beépített biztonsági intézkedés, a jogosítvány-turizmus megelőzése érdekében. Ha valaki nem tudja igazolni ezt a 3 hónapot, akkor nem végezhető el a honosítás, és az illetőnek Japánban teljes képzésen kell részt vennie, mintha újonnan tanulna vezetni. Ez Japánban egyáltalán nem olcsó: az autósiskola kb. 300-400 ezer jenbe kerül, a vizsgák kemények. Az egész folyamat pedig rendkívül hosszú.
Miért kék a zöld Japánban?
Végül is miért válaszoltam a szemvizsgálat közben a zöld lámpa felvillanásakor, hogy “aoi”, vagyis kék? Miért nem a “midori”, tehát a zöld színt említettem. Japánban ez bizony nagyon komoly kérdés. “Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.” (Ö.I.)
Azt már többször leírtuk, hogy bármennyire is ragad ránk a japán nyelv, mivel nem járunk hagyományos nyelvórákra, csak az utcán, a boltban, a városi hivatalban és még jónéhány helyen szólalunk meg, a nyelvtudásunk valahol az “N-mínusz 5-ös” szintnél leragadhatott. (Legjobb ezen a skálán az N1-es nyelvi szint.) Ennek ellenére imádunk a nyelv belső logikájával foglalkozni; a kanjikkal is úgy vagyunk, mint egy Füles magazinban található rejtvénnyel. Izgalmasnak tartjuk, de nem szánjuk rá az életünket, hogy megszerezzük ezt a tudást. A nyelv furcsaságai, a szavak jelentése, a valóság leírása japánul viszont teljesen magával tud ragadni minket. Erre mutatok egy Japán-szerte látható nyilvánvaló példát.
Japánban ácsorgunk a zebránál, piros a lámpa. Aztán vált a jelzés, és a körülöttünk álló kisiskolások boldogan kiáltják: „Aoi shingō de susumemasu”, vagyis „A kék lámpánál mehetünk.” Jól hallottam, kék? Felpillantunk, de határozottan zöld fény világít. Nem türkiz, nem cián, nem tengerzöld, hanem klasszikus, nyugati, karácsonyfadíszes, fenyőzöld. És mégis: kéknek mondják.
Mi történik itt? Színtévesztők lennének a japánok? Az előző leveleinkből már többször kiderült, hogy Japánban semmi sem csak az, aminek látszik, mint David Lynch filmjében, a Twin Peaksben, ahol a baglyok nem azok, aminek látszanak. A közlekedési lámpák színének kérdése ebben az országban nemcsak forgalomszabályozás, hanem nyelvészet, kultúra és történelmi örökség különös összjátéka. Még ha a lámpa zöld is, a japán nyelv, és vele együtt a társadalmi emlékezet még mindig kéknek tartja.
A japán nyelvben egy ideig csak kék volt és nem-kék. A midori, vagyis a „zöld” fogalma csak később jelent meg a nyelvben, de akkor sem vette senki túl komolyan. Az ao, a „kék” elnevezése viszont régóta uralkodott. Nemcsak az égboltot, a tengert és a hajszínt jelentette, hanem a fiatal levelek üdeségét, a zöldségeket, a friss salátákat, sőt, bizonyos esetekben még a reményt is. Emlékszem, tavaly márciusi kirándulásunk alkalmával Aomoriban döbbentem rá, hogy annak az északi városnak a neve azt jelenti, hogy „Kék erdő”, (a város mellett hatalmas erdőség borítja a hegyek oldalát).
További példákat soroljak? El tudjuk képzelni, hogy az ember Japánban kék zöldséget eszik? Ez nem vicc: az aona (青菜) szó állítólag ma is használatos, szó szerint kék zöldséget jelent, és senki sem hökken meg tőle egy japán étteremben, legfeljebb a megzavarodott nyugati turista, aki kék zöldséget várva mégis zöldet kap.
A midori szó a Heian-korszakban, a 12. században jelent meg először, és bár a hivatalos zöld címét megkapta, a zöld színt az udvarban továbbra is csak ao-ként emlegették. Nem túl logikus, ugye? Mit számít a logika, ha egyszer a nyelvbe már évszázadok óta rögzült az eredeti? Az ao nem szorult ki, inkább csak megtanult osztozni, afféle japános kompromisszum született. Ha valamit mindig is kéknek hívtunk, akkor maradjon kék, még ha a valóságban zöld is.
Térjünk csak vissza a közlekedési lámpához, amely Japán egyik legsikeresebb kulturális-lingvisztikai megegyezésévé vált. A világ minden táján a szabad jelzést zöld fénnyel jelzik, talán mert a zöld a bizalom, a frissesség, a biztonság színe. Japánban viszont mindenki tudja, hogy a világ zöldet vár, de ők mégsem hajlandók feladni az ao örökségét. Így született meg az “optikailag zöld, nyelvileg kék” megállapodás. Eszerint a közlekedési lámpák zöldje természetesen zöld, kicsit talán ciánosabb, kicsit világosabb, mint ahogy mi európaiak megszoktuk. A japán hatóságok is érezték, hogy itt azért többről van szó, mint az RGB-skála. 1973-ban hivatalosan is úgy módosították a zöld lámpák színét, (RGB: #00AFAD) hogy az megfeleljen a még éppen zöld, de már elég kék középtartománynak; hogy a nemzetközi előírások mellett a japán nyelvi hagyomány is sértetlen maradhasson.
Ampelmann legyen a talpán, aki érti ezt
A nyelvészet tudományos szemüvegén át
A Sapir-Whorf hipotézis, amely szerint nyelvünk meghatározza, hogyan észleljük a világot, itt egy forgalmi szituációban ölt testet. A japánok egyáltalán nem látják másként a zöldet, csak másként nevezik meg. Nincsenek ezzel egyedül. Ahogy utánanéztem, a koreai nyelvben a cheong ugyanúgy a kéket és zöldet egyaránt jelenti, a vietnami xanh pedig egyszerűen zöld-kék színként működik, aminek külön árnyalata a xanh da trời (égszínkék) és a xanh lá cây (fűzöld). A nyelv nem az objektív valóság leírása, hanem egy térkép, amit generációk rajzoltak újra és újra, és Japánban ez a térkép jelenleg éppen kéken mutatja a zöldet. Legközelebb amikor egy gyalogos zebránál állsz Japánban, majd felvillan neked a zöld fény, jusson eszedbe, nem csak az autók álltak meg, hanem az idő is.
Ez alkalommal eltekintek a hírlevelek végi J-pop egyre zsibbasztóbbá váló műfajától. A Noh színházi előadást nem akartam megzavarni azzal, hogy fotókat és videókat készítek, ezért az illusztrációnak szánt fotókat is máshonnan szedtem. Szerencsére az internet tele van remek Noh színházi előadások felvételeivel.
Teljesen lényegtelen, hogy van-e hozzá angol felirat. A szavakat megérthetjük, de a jelentésüket sose.
Hűséges olvasóm hívta fel a figyelmet erre az Észkombájn cikkre, ami szintén a kék-zöld szín történetéről szól.