Huszonötödik
Nirvana utáni élet - Foo Fighters a Saitama Arénában
Japánban még a rockzene is fegyelmezett. Ezt most már teljes bizonyossággal állíthatom, miután már három koncerten voltam, és legutóbb részt vettem a Foo Fighters október 7-i buliján is a Saitama Arénában. A „részt vettem” persze túlzás nélkül maga is egy kisebb diadal: a jegyet ugyanis nem egyszerűen megvásároltam, hanem sorsolással ki kellett érdemelni.
Igen, jól látod: a rock koncertekre való bejutást Japánban egy országos sorsolórendszeren keresztül intézik. Tavasszal egy e+ nevű japán app segítségével be kellett jelentkezni a „lottóra”, ahol több tízezer jelentkező közül sorsolták ki, hogy ki vásárolhatja meg a jegyet. Nem kapja, csak a lehetőségét nyeri el, hogy fizethessen érte. Mintha kapnál egy kupont, amivel bemehetsz a boltba vásárolni. Ennél japánabb rendszert nehéz elképzelni: a koncertjegy mint társadalmi önfegyelmező gyakorlat.
Persze, én sem akartam kimaradni, úgyhogy a szerencsében bízva jelentkeztem. Pár nappal később meg is jött a hivatalos email: gratulálnak, elnyertem a jogot, hogy megvásárolhassam a jegyet. A kisördög persze nem hagyott nyugodni. Amikor kiderült, hogy lesz egy második Foo Fighters-koncert is a Saitama Arénában, azt gondoltam, végére járok ennek a koncertlottónak. Egy újabb kattintás, egy újabb lottószelvény. Ám a rendszer japán precizitással ezúttal már nemet mondott: „Sajnáljuk, nem sikerült helyet találnunk Önnek az arénában.” Szóval a sors úgy döntött, maradjak szerényen az első napon, és ne próbáljak meg két Nirvana-utódélményt lenyúlni egymás után. Persze, eszemben sem volt kétszer is elmenni ugyanarra a koncertre, csak érdekelt, hogy valóban sorsolnak, és létezik-e visszautasítás.
A Saitama Aréna nem egy jelentéktelen külvárosi kultúrház: 37 ezer ülőhely, plusz még vagy kilencezer állóhely a játéktéren, ahol az igazán elszántak tombolhattak. A japán szervezés természetesen makulátlan volt: mindenki pontosan tudta, mikor, hová, és milyen sorrendben kell menni. Előzenekarként az Otoboke Beaver nevű lánybanda lépett fel, akikről már a huszonkettedik hírlevélben megemlékeztem elrettentő példaként. Akkor határozottan kijelentettem, hogy nem leszek a rajongójuk. Most viszont kénytelen voltam újra találkozni velük, ezúttal ebben az arénában, 40 ezer emberrel együtt. A visongató lányzenekar most sem győzött meg, korábbi véleményemet változatlanul tartom.
A Foo Fighters este nyolckor, másodpercre pontosan lépett színpadra. Dave Grohlék két órát játszottak, egy perccel se többet. Be kell vallanom, hogy az idén éppen harmincéves Foo Fighters sosem volt az igazán kedvenc bandám, nem voltam nagy rajongójuk. Ismerek vagy húsz számot, de nem gyűjtöttem az albumaikat, és soha nem álmodtam arról, hogy egyszer a Saitama Arénában velük ordítsam a Learn to Fly-t vagy a Pretendert. Mégis fontosnak tartottam, hogy elmenjek, mert a Nirvana utódzenekarát élőben látni Tokióban mégiscsak afféle kulturális zarándoklat.
A srácok – erősen ötven-pluszos bácsik –, becsülettel eljátszották az összes dalt, amit még én is ismertem, Grohl pedig hosszú átkötő szövegekkel tartotta életben a közönséget. Egy ponton felidézte, milyen régen is járt legutóbb Japánban, és nosztalgikusan megemlítette a kedvenc japán bandáit. És itt jött a pillanat, amikor tényleg felnevettem: pontosan azokat a zenekarokat sorolta, amelyeket én is ajánlottam nemrég a huszonegyedik hírlevélben: Guitar Wolf, MAD3 és a Shonen Knife, más néven az Osaka Ramones. Ott ültem a lelátón, és úgy éreztem, hogy Dave Grohl és én egy hullámhosszon vagyunk. Csak ő a világ egyik legnagyobb arénájában hirdeti ugyanezt, én pedig Fushi Misi professzorként ebben a Substack-hírfolyamban.
A Foo Fighters japán közönsége igencsak sokszínű volt. Mellettem egy unatkozó házaspár üldögélt. Úgy tűntek, mintha inkább egy csendes izakajába estek volna be, nem pedig egy rockkoncertre; közönyösen kortyolgatták a sörüket a papírpohárból. Két székkel arrébb húsz év körüli srácok tomboltak: minden számra felugrottak, a refréneket lelkesen, bár angolul némileg kalandosan próbálták együtt énekelni Dave Grohllal.
A legnagyobb meglepetés két sorral lejjebb ült, egy igazi kötött kardigános, vastagkeretes szemüveges kopaszodó ojisan, vagyis bőven hatvan feletti salaryman, aki minden előítéletet megcáfolt. Ő volt az est igazi hőse. Az összes számot kívülről fújta, és állva örjöngte végig a koncertet, mintha a harminc évvel ezelőtti fiatalságát próbálná visszajátszani. Őszintén büszke voltam rá.
A koncert persze teltházas volt, a másnapi is az lett, és napokig róluk írtak a japán újságok. A jegylottó, a pontosság, a szabályok, a fegyelmezett tombolás, minden pontosan úgy történt, ahogy Japánban elvárja az ember. Japánban a rock tiszta, rendezett és pontos; még a zűrzavart is precízen megszervezik.
A hűvös racionalitás és a szellemek országa
Már két évvel ezelőtt az egyik állandó kurzusomon – „Japán és Európa összehasonlító történelmi vizsgálata” – a két világ vallásosságáról beszélgettem a hallgatókkal. Az Európából érkezett diákok többsége elmesélte, hogy meg van keresztelve, de nem gyakorolja a vallását a mindennapokban. A japánok viszont elmondták, hogy ők a legkevésbé sem vallásosak. Arra sem emlékeznek, hogy mikor jártak utoljára buddhista templomban, vagy sintó szentélyben. Az egyik lány a nagymamája temetését idézte fel, akkor látott utoljára szertartást, de azóta látja a holt lelkeket. Erre többen helyeslően bólogattak, hogy ez teljesen oké, gyakran ők is szoktak különféle misztikus alakokat látni. Ekkor kicsit úgy éreztem, hogy tényleg angyal szállt el felettünk. Erről írnom kell!
Ha Japánra gondolunk, általában nem egy vallásosan buzgó ország jut eszünkbe. A földrengésbiztos felhőkarcolók, az önvezető monorail metrók, a halk és hatékony társadalmi gépezet mögött inkább a modern racionalitás képe sejlik fel, mintsem a füstölők illatával belengett templomi áhítat. A statisztikák is ezt igazolják: a japánok 60-70%-a vallástalannak vallja magát. A Pew Research 2023-as felmérése szerint a lakosság mindössze 3%-a vesz részt rendszeresen vallási szertartásokon, és kevesebb mint 10% mondja azt, hogy a vallás fontos szerepet játszik az életében. Csak a nemzetközi kitekintés miatt: az Egyesült Államokban ez az arány 49%, Lengyelországban 87%. Japán tehát a világ egyik legszekulárisabb társadalma. Ezzel egyébként némileg hasonlítanak Csehországra vagy akár Magyarországra; itt a legalább hetente egyszer templomba járó vallásos emberek száma évek óta kb. 8% körül van.
Csakhogy, ha jobban megnézzük, a templomok és szentélyek Japánban szinte minden sarkon ott állnak. Ha meglátogatsz egy japán családot, jó eséllyel találsz egy kis házi oltárt (butsudan), rajta füstölőt, egy csészét friss vízzel, és egy rizsgombócot, amely az elhunyt nagyszülőnek készült. A vallásosság Japánban nem annyira intézményes, egészen másképp működik. Nem tanítják és nem hirdetik, egyszerűen élnek vele, áthatja mindennapjaikat.
Még az Amazonon is rendelhetsz házi oltárt
A vallástalan vallás
A japán vallási élet kettős alapra épül: a sintóra és buddhizmusra. A két hagyomány napjainkra szinte elválaszthatatlanul összefonódott, és egyik sem igényli a kizárólagosságot. Egy közmondás szerint: „A japánok sintó módon születnek, keresztény esküvőn házasodnak, és buddhista szertartás szerint halnak meg.” Ez a mondat valószínűleg egész jól leírja a gyakorlatot; már amennyire két év alatt sikerült ezt megfigyelnünk.
A sintó, Japán több évezrede formálódó ősi vallása, amely a természet és az ősök tiszteletén alapul. Mindenben ott lakozik valami isteni: a hegyekben, a vízesésekben, egy öreg fa gyökerei között. Képzeljük csak el, hogy mi magyarok még mindig a honfoglaláskori természetvallásban hinnénk. A buddhizmus jóval később Kína és Korea felől érkezett. A sintóval szemben az elmúlás elfogadását tanítja, a szenvedés természetét és a megszabadulás útját. A kettő együtt sajátos vallási szinkretizmust hozott létre; a japán ember számára a világ egyszerre isteni és mulandó, a mindenség és a semmiség egyazon rend része.
A konfucianizmus – bár Kínából érkezett – inkább a társadalom szerkezetét határozta meg. A szigorú hierarchia, a kötelesség, a közösségért való önfeláldozás alapvetően ezt az eszmevilágot tükrözi. E három szellemi irányzat tehát nem egymás ellenében létezik, hanem egymásba csúszva, egyik sem teljes a másik nélkül.
Ide kívánkozik még egy tanórai személyes élmény is: a hallgatóimmal ki szoktam töltetni az Inglehart-Welzel kulturális értékekről szóló kérdőívet. Az egyik kérdésnél, amely arról szól, hogy a szabadságot, vagy a hatalomnak való engedelmességet választják, a japán hallgatók rendre az utóbbit karikázzák be. Nincs ebben semmi meglepő; sintó alapok, buddhizmus és konfucianizmus.
Torii 鳥居 - Kiotóban, Ubarában az óceán partján, és a tömbházak között
Szentélybe csak különleges alkalmakkor
A japánok elég ritkán járnak szentélybe. A legtöbben évente legfeljebb kétszer-háromszor: újévkor (Hatsumōde), esküvőkor, és amikor a családban gyermek születik. Az újévi látogatáskor tömegek zarándokolnak a Meiji-szentélyhez Tokióban vagy a Fushimi Inarihoz Kyotóban. Nem hitből, inkább szokásból. Itt Japánban mi is így teszünk január elsején. A gyerekek Shichi-Go-San (7-5-3 éves korukban) díszes kimonóban mennek a szentélybe áldásért, idén november 15-én. A halottakat buddhista templomban búcsúztatják, majd a hamvakat urnában helyezik a temetőben, de sokan inkább otthon tartják.
A vallás ritkán kerül szóba a mindennapokban. A japán irodákban nincs kereszt, (miért is lenne?), sosincs vallási ünnepi leállás. A karácsony kivétel, de ez is inkább romantikus vásárlási felhajtást, majd KFC-ben történő étkezés jelent, és nem a családi szentestét. Az iskolákban nem tartanak hittanórákat. Az országban nincsenek politikai pártok, amelyek vallási programra épülnének (kivéve talán a buddhista alapokon létrehozott mérsékelt Kōmeitōt), és a közbeszéd szinte teljesen mentes a vallási hivatkozásoktól.
Mégis, a spiritualitás mindenütt jelen van. Nem a templomban, hanem a mindennapi gesztusokban. A japánok meghajolnak a síroknál, ötjenes érmét dobnak a szentély perselyébe, megkongatják a harangot, majd tapsolnak kettőt a kami (természetistenség, szent erő) figyelmének felkeltésére. Ezek a mozdulatok a szó nyugati értelmében nem vallásosak. Inkább kulturális automatizmusok, amelyek Japán rendjéhez tartoznak, mint a napi akár ötszöri fogmosás vagy a kényszeres cipőlevétel a házak belépőjénél, a genkannál. Igen, mi is mindig bedobjuk a magunk lyukas ötjenesét, és hazatérve levesszük a cipőt. Miért éppen öt jent? Az 5 jenes érme neve, a go-en 五円, hangzásában megegyezik a „jó sors” jelentésű go-en ご縁 szóval. Itt merülhet fel benned, nyájas Olvasó, hogy talán túl sok Hihetetlen, Paranormal és Elixir Magazint forgatok mostanában… A válaszom: nem.
Ezt a fajta vallásosságot jól példázza Konmari, vagyis Marie Kondo, a világszerte ismert rendrakás szakértő, akinek módszere a sintó vallás szemléletéből nőtt ki. Ő nem papnőként beszél a hitről, hanem a rendrakáson keresztül éli meg. Mielőtt rendet tesz egy házban, meghajol, üdvözli a teret, és csak ezután kezd a lomok eltakarításához. Nem imádkozik, nem kér semmit az istenektől, egyszerűen tiszteletet ad a lakásnak, ahol épp tevékenykedik. A kidobásra ítélt tárgyaktól pedig illedelmesen elbúcsúzik, “köszönöm, hogy annyi éven keresztül szolgáltál”. A már említett kami, egyfajta szellemi esszencia, a világ élő, lélegző jelenléte. Marie Kondo rendrakása egyértelműen spirituális cselekedet.
Japán vallásossága éppen ettől különleges: nem a templom falai között él, hanem a mindennapokban, egy köszönésben, egy mozdulatban, a rendrakásban, abban, ahogy a cipőket szépen elhelyezik a bejárati ajtónál a genkannál, vagy ahogy a csésze teát is mindig két kézzel fogják meg.
A szellemek, akik velünk maradnak
A paradoxon ott kezdődik, hogy miközben a japánok többsége vallástalannak tartja magát, a szellemekben való hitük szinte univerzális. Egy 2020-as NHK-felmérés szerint (japán közszolgálati médiaszolgáltató) a megkérdezettek 55%-a úgy gondolja, hogy „a halottak lelke tovább létezik valamilyen formában”, és 35% állította, hogy „valaha érzett már szellemi jelenlétet”.
A japán popkultúra tele van szellemekkel, de korántsem csak a mesék szintjén. A horrorfilmek (Ringu, Ju-on) nem kitalált rémtörténetek, hanem modern továbbélései annak a hiedelemvilágnak, amely szerint az elhunytak lelke (yūrei) nem tűnik el, ha valami rendezetlenül maradt a halál után. A harmincas irodista nő a tokiói felhőkarcoló ötvenedik emeletén, aki azt mondja, hogy nem megy ki abba a mosdóba, mert ott lakik egy szellem”, egyáltalán nem viccel. Ezek a kijelentések nem társadalmi tabuk, hanem sima ténymegállapítások.
Augusztus közepén Obon-ünnepkor a japán családok otthon fogadják az ősök lelkét. A házak elé lámpásokat tesznek, hogy az ősök megtalálják az utat. Ilyenkor szinte mindenkinek van valamilyen „tapasztalata” a hirtelen mozgó függönyről, hideg fuvallatról, halk zenéről; „biztosan a pár évvel ezelőtt elhunyt nagyapa jött haza.”
A nagyvárosoktól távoli prefektúrákban még ma is gyakori, hogy olcsón kínált elhagyott házat nem vesznek meg, mert „ott halt meg valaki”. Még akkor sem, ha az ingatlan ára emiatt akár 40–50%-kal is alacsonyabb. A realitás és a babona Japánban nem egymás ellentétei, hanem egymás rétegei. Az előzőeket tovább fűzve ott vannak még a „szellemlátók” (reikan-sha), akik nem kókler jósok, hanem sokszor túlságosan is komolyan vett közszereplők, akik televíziós műsorokban beszélnek arról, mit üzent nekik a túlvilág. Néhányan közülük még vállalati tanácsadóként is dolgoznak, „spirituális auditot” tartanak irodákban, hogy kiderítsék, „melyik asztal alatt húzódik rossz energia.” Európai észjárással szinte felfoghatatlan!
A kőlámpás, ishi-dōrō 石灯籠, a japán templomkertek elmaradhatatlan kelléke
A technológia mögött az irracionális
Japánban a tudomány és a spiritualitás tehát nem egymást kizáró kategóriák. Egy nanomérnök, aki naponta elektronmikroszkóppal dolgozik, ugyanazzal a természetességgel fogadja el, hogy „az iroda déli sarkában rossz az aura”. A Shinkansen vezetője műszakkezdetkor megáll a peron szélén, mélyen meghajol, majd csak ezután lép a fülkébe: a biztonságos útért előre köszönetet mond a láthatatlan erőknek. Most már tudom, hogy a több mint hatvan éve balesetmentesen futó Shinkansen szerelvényeknek ez a titkuk!
Folytassam? A japán iskolások és egyetemisták a fontos záróvizsgák előtt omamorit, egy szentélyben megáldott szerencseamulettet vásárolnak. A cégek év elején oharai-szertartást tartanak, hogy megtisztítsák az irodát a „rossz szellemektől.” Hiába tekintjük Japánt a világ vezető technológiai óriásának, az autók visszapillantó tükrén ott lóg a kis csengettyű, a pénztárcákban ott lapul a miniatűr talizmán, az iskolások táskáján ott fityeg a kis plüssállat. Ezek a tárgyak nem nyugati értelemben vett hitet fejeznek ki, hanem kapcsolatot az élők és a láthatatlanok között. Az európai racionalitás ezt könnyen „babonának” nevezné, itt azonban a világrend természetes részének tartják.
Vallás nélkül is transzcendens
Japán tehát egyszerre a vallástalanság és a spiritualitás országa. Az itt élők nem hisznek egy személyes Istenben, hiszen Buddhát sem tartják annak; nem imádkoznak rendszeresen, nem olvasnak szent könyveket, de mélyen átitatja őket a transzcendens gondolkodás. Ez az ország egyszerre képes ötödik generációs robotokat gyártani és közben szellemeket idézni, de egyik sem tűnik a másik ellentétének. A japán vallásosság nem az igazság kereséséről szól, hanem a harmónia fenntartásáról. A vallás itt nem hitbéli meggyőződés, hanem magatartásforma: a természethez, az ősököz és az ismeretlenhez való udvarias viszony. Mindenben ott van a tisztelet, még a halálban is.
A mi nyugati racionalitásunk szempontjából ez talán ellentmondásnak tűnik, de Japánban ez maga a rendség. Európai fejjel mi hajlamosak vagyunk a hitet és a racionalitást két külön dobozba tenni. Itt minden másként van. Japán természetesen szekuláris ország, de a szellemek simán megtehetik, hogy hazajárjanak. Talán épp ezért működik minden ennyire fegyelmezetten, mert a transzcendens világba vetett hit nem gyengíti a mindennapokat. Japán lassan arra tanít, hogy a hit nem szükségképpen jelenti a vallást, és a szellemek nem feltétlenül félelmetesek. Csak néha emlékeztetnek rá, hogy nem vagyunk egyedül.
Szóval, amikor legközelebb Tokióban jársz, és egy izakayában a melletted ülő ojisan halkan annyit mond: „Ne ülj oda, ott már ül valaki”, ne vitatkozz. Mosolyogj, bólints udvariasan, és ülj át egy másik helyre. Japánban ez nem furcsaság, ez a normalitás egyik formája. Legközelebb már te is látni fogod.
Ha még mindig kételkedsz abban, amit Marie Kondóról írtam, nézd meg ezt a rövid videót. Figyeld meg, hogyan köszönti a házat, mielőtt rendet rakna. Ez nem vallásos szertartás, hanem valami sokkal hétköznapibb: a tér, a ház és a tárgyak iránti tisztelet megnyilvánulása.
A videóban nagyjából ezt mondja: „A rendrakás előtt mindig köszöntöm az ügyfelem otthonát. Amikor ezt megteszem, úgy érzem, mintha lelkileg összekapcsolódnék a házzal. A rendrakás közben megérzem, hová érdemes elhelyezni a tárgyakat, mintha csak maga a lakás segítene a folyamatban. Bemutatkozom, elmondom a nevemet és a foglalkozásomat, majd azt mondom: most elkezdem a rendrakást, kérlek, támogass engem.”
Egy Foo Fighters koncert utáni hírlevélben nem fogok annyira lealjasodni, hogy egy, a Donki hipermarketből kukázott szokásos tök béna J-poppü számot teszek a végére. Inkább nézzük meg a Pretendert egy sokkal jobb kameraállásból!
1-2 kép: Krtek és új barátai Shinjuku városháza 45-dik emeletén, a kilátónál.
3. kép: Balaton kávézó, matchás kürtőskalács és matchás fagyi.
4. kép: Nishi-Azabu 13-14, FushiMisi professzor laboratóriuma.
5. kép: Magyar Fesztivál alkonyatkor október 18-án Odaiba városrészben.
Alkonyat után Odaibából gyalog a Rainbow Bridge-en.
Substack felolvasó - technikai tanács
Többen is írtátok, hogy ezeket a japán témájú írásokat telefonon alig lehet elolvasni. Túl aprók a betűk, és vezetés, futás vagy biciklizés közben amúgy sem ideális a Substack-hírlevelek bogarászása. Miért nem készítek inkább podcastot? Nos, podcastot egyáltalán nem szeretnék készíteni. De a Substack-nek van egy beépített „felolvasó” funkciója, amit talán nem mindenki ismer. Az applikáció jobb felső sarkában, ha rákattintasz arra a pici háromszög ikonra, a rendszer szépen, érthetően magyarul felolvassa a teljes bejegyzést. Nem kell többé hunyorogni az apró betűkre, és közben akár szunyókálni is lehet. Rejtélyes módon csak a tizenegyedik hírlevéltől kezdett működni ez a funkció. Hogy miért pont onnantól? Ezt talán soha nem fogjuk megtudni.