Néhány barátunk szóvá tette, hogy itt Japánban milyen sanyarú sorsunk lehet, hiszen a téli hidegre még márciusban is kitértünk a legutóbbi hírlevélben. A valóság ezzel szemben az, hogy a tél Japánban sokkal enyhébb, mint Magyarországon. A hortenzia, a pálma, a leander vidáman átvészelik a téli hónapokat, hiszen szinte sosincs fagypont körüli hőmérséklet. A téli időjárással nekünk sem volt semmi bajunk, nem volt havazás, hóvihar, farkasordító hideg. Ne feledjük, hogy azért a 35. szélességi körön vagyunk, ami már önmagában is garancia az enyhe téli időjárásra. Ami miatt mégis megerőltető volt a tél, az elsősorban a japán lakóépületek minőségéből adódott. A házak tervezésekor teljesen kihagyják a hőszigetelést. Hiába fűtenek a házakban légkondicionálóval, az csak addig hatásos, amíg működik. Kikapcsolás után a szoba pár perc alatt felveszi a kinti hőmérsékletet.
Japánban tehát a tél nagyon enyhe, de épp emiatt a fűtéssel szinte alig foglalkoznak, és ezért volt számunkra igen szokatlan a lakásban tapasztalt 8-10 fok, reggelente 2-3 fok. Most június elején már nem a hideggel kell megküzdenünk, hanem a 30 fokos kánikulával és a 90% fölötti páratartalommal. „Mennyit panaszkodnak ezek! Minek mentek oda?”
A következő néhány bekezdésben mindennapi pénzügyekkel kapcsolatos élményeinket osztjuk meg. Ha ezekre a nyájas olvasó nem kíváncsi, akkor nyugodtan ugorja át ezeket.
Amikor tavaly nyáron lélekben már készülődtünk a japán hétköznapokra, némileg attól tartottunk, hogy a mindennapi élet a magyar fogyasztói szokásainkhoz képest szokatlanul drága lesz. Már az első hetekben kellemesen csalódtunk, amikor a hipermarketek polcai között bóklásztunk; a legtöbb árucikk jóval olcsóbb, mint odahaza. Ezt elsőre nyilván az az ÁFA mértékének különbségével magyaráztuk: Japánban az élelmiszerekre 8%, minden más termékre és szolgáltatásra 10% az általános forgalmi adó. Magyarországon 27% + kiskereskedelmi különadó 4,5%.
Néhány termék árát mutatjuk be:
Heinz ketchup 460 g: 180 Yen (420 Ft); otthon 1200 Ft
Mosószer, pl. Ariel mosópor 2,5 kg: 858 Yen (1970 Ft); otthon 5000 Ft
Listerine (szájöblítő): 490 Yen/l, (1150 Ft); otthon 2800 Ft/l
A japánok mindennapi étkezéséhez nélkülözhetetlen alapanyagok (hal, rizs, tofu, tojás, gomba, növényi tej, repceolaj) még a magyar minimálbérhez képest is rendkívül olcsónak számít. Ugyanakkor a tejtermékek ára némileg magasabb, mint otthon. Ne felejtsük el, hogy a japán lakosság jelentős része laktózérzékeny, amúgy sem fogyaszt sok tejterméket, tehát ezek niche productnak számítanak.
A sörökre már szeptemberben rácsodálkoztunk, amikor a többi alkoholos ital árával hasonlítottuk össze őket. Egy számunkra elfogadható minőségű közepes árú sör legyen mondjuk 250-300 Yen (650-700 Ft), de kétszer ennyiért már egy üveg jó francia vagy olasz bort is lehet kapni. Három doboz sör árából pedig 7 dl Suntory whisky-t vehet az ember.
A készételek a szupermarketekben csak kicsit kerülnek többe, mint a nyersanyagok. Ha valaki egy 7Elevenben (teljesen átlagos közért) szeretne megebédelni, akkor 4-500 Yenért (1000-1200 Ft) kaphat egy nagy szelet rántotthúst, mellé rizst és zöldséget; mindezt ingyen megmelegítheti a mikróban.
A Világbank weboldala szerint a bruttó átlagbér Japánban jelenleg valahol 380 és 400 ezer Yen között van, ez most kicsit kevesebb mint egymillió forint. Úgy látjuk, hogy még a legalsó fizetési osztályban dolgozók munkáját is megbecsülik, senki nem nézi le őket. Az eltelt kilenc hónap alatt egyszer sem láttunk morcos tekintetű postást, futárt, vécépucolót.
Már szinte hallom a hitetlenkedő olvasóinkat: „de hát a japánok nem fogják megmutatni egy külföldinek, hogy valójában mit éreznek. Különben is, ők annyira zárkózottak, sosem panaszkodnának soha senkinek. Biztosan rengetegen vannak elégedetlenek, stresszesek, akik a társadalom peremén élnek, és egyáltalán nincsenek megelégedve a sorsukkal.”
Mi a helyzet a közszolgáltatásokkal, például az egészségügyi rendszerrel? Az elmúlt néhány hónapban volt alkalmunk ezzel is találkozni. Már tavaly szeptemberben, érkezésünk után a városházán kaptunk egy-egy egészségbiztosítási kártyát, valamint 3000 Yenről szóló csekkeket, amelyeket minden hónapban be kell fizetnünk a postán. Azt gondoltuk, hogy befizetéseink majd egy feneketlen zsákban landolnak, és ez csak egy ürügy, hogy valamennyi pénzt még legomboljanak rólunk. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat! A helyi önkormányzat szinte minden hónapban hivatalos levelet küld nekünk, egészségbiztosítást fizető helyi lakosoknak, és különböző ingyenes szűrővizsgálatokra hív bennünket. Egy alkalommal felhívták a figyelmemet arra is, hogy a rubeolaoltás, amit pici gyermekkoromban kaptam, valószínűleg már nem véd meg a fertőzéstől. Vért vettek tőlem, és kiderült, hogy még működik bennem az ellenanyag. Ehhez még mosolyogva gratuláltak is nekem a magánrendelőben.
„Magánrendelőben?” – Igen. Ha valakinek érvényes egészségbiztosítása van, akkor bárhova mehet; állami, vagy magán egészségügyi központba, ugyanúgy ellátják. Havi 3000 Yenért a kórházi ellátás, a járóbeteg-ellátás, a vényköteles gyógyszerek, az otthoni egészségügyi ellátás és a fogászati ellátás 70%-ban fedezve van. Az önrész 30% munkaképes korúaknak, a gyerekeknek és a 70 felettieknek 10%. A zsebből történő kifizetések átlagos felső határa 90.000 Yen havonta, de az önrész az életkortól és a jövedelemtől függően változik. A szűrővizsgálatokért soha sehol sem kell önrészt fizetni.
A hozzáférésre vonatkozóan nincsenek korlátozások, bármelyik egészségügyi szolgáltatótól olyan gyakran kaphatunk ellátást, amilyen gyakran csak akarunk. Egy átlagos rendelő diagnosztikai berendezése talán Magyarországon csak csúcskórházakban érhető el.
Láthatjuk, hogy a hangsúlyt az egészségmegőrzésre és a betegségmegelőzésre helyezik. Ezek a vizsgálatok egyáltalán nem kerülnek semmibe. A fizetős kezeléseknél azonban ragaszkodnak a 30%-hoz. Az országban, úgy tudjuk, nem lehet olyan kiegészítő biztosítást kötni, amellyel ezt ki lehetne váltani; így szeretnék az emberek egészségtudatosságát fenntartani. A rendszer megalkotói szerint egy súlyos betegség korai felismerése nem csak a beteg életét mentheti meg, hanem a gyógykezelést is olcsóbbá teheti.
Eddig tartott az unalmas beszámoló a hétköznapi pénzügyekről. Most következzék egy áruházi zene, amit Togane legszebb áruházában, a Sunpiában hallgattunk a konfekció osztályon, miközben a nyári kimonókat nézegettük. (1. képen)
3-9. képeken a toganei Sunpia üzletközpont pachinko játékterme látható, valamint egy Mucha reprodukciókat felvonultató kiállítás.
Élet a rizsföldek mellett
Akik már a kezdetek óta követik beszámolóinkat, jól tudják, hogy cseppet sem városias környezetben lakunk. Az egyetemi kampusz és a kertváros rizsföldek mellé épült. Hétvégenként vagy beutazunk Tokióba, vagy itt a környéken bringázgatunk, megpróbálunk különleges helyeket felfedezni.
Mekkora élmény volt rátalálni a rizsföldek között egy igazi japán őstermelő becsületkasszájára, amibe mi is belecsúsztattunk 200 Yent, egy kg újkrumpli árát.
Még áprilisban találtam meg Hyugát, a tőlünk 10-12 km-re lévő jelentéktelen kis falut, ahova valami miatt nagyon sok dél-ázsiai költözött: Sri lankaiak, bangladesiek, indiaiak, pakisztániak. A faluban még egy nagyon egyszerű kockaházból átépített mecset is működik, mellette konténerből kialakított ingyenes tanácsadó iroda található. A helyi közösség tagjai fordulhatnak ide ügyes-bajos dolgaikkal: hogyan kell a lejárt vízumot meghosszabbítani, hogyan jelentkezzenek be a városházán, hova járjon a gyerek iskolába, hol van japán tanfolyam? Feltűnt, hogy az aprócska faluban jónéhány dél-ázsiai étterem és két helyi élelmiszerbolt is működik. Azonnal betértem hozzájuk, hiszen már régóta szerettem volna igazi indai teát vásárolni.
A boltokból és az éttermekből kiszökő jellegzetes indiai fűszerillat, a berendezési tárgyak, a számunkra oly ismerősen csengő „Namaste, aap kaise hai” (Helló, hogy vagy?) mind Indiát juttatták eszünkbe; ugyanakkor az épített környezet, a tisztaság, a rendezettség pedig egyértelműen Japánt. A jelentéktelen falunak sikerült azonnal a szívünkbe lopnia magát.
Sawara
A Tokyo Cheapo oldalán találkoztunk ezzel a kisvárossal. Légvonalban tőlünk alig 40 km-re található, de vonattal két átszállás, és legalább két óra. Egy ragyogóan verőfényes májusi szombaton ellátogattunk ebbe az Edo-kori instagrammable ékszerdobozba. Amikor a túlturizmusról, (overtourism) esik szó, legtöbbször az Instagram hatásait szokták emlegetni. Néhány jól sikerült fénykép ezen a fotómegosztáson alapuló felületen katasztrofális hatással lehet egy-egy rejtett kincsre, eldugott kedélyes településre, csodás természeti képződményre. Ezeket a különleges helyszíneket aztán egyre több és több turista akarja meglátogatni; elég akár másfél-két év, az addig álmatag kisvárost, a néptelen tengerpartot, vagy bármi mást ellepjék a saját magukról posztoló insta-huszárok. Legutóbb egy, a Fuji melletti kis faluban, Kawaguchikoban kellett a Lawson szupermarket melletti utcát paravánnal eltakarni, ugyanis naponta több ezren akarták fotózni a boltot a mögötte magasodó Fujival.
Kicsit félve mutatom be ezeket a képeket, bízva abban, hogy a Tokiótól való két és fél órás vonatozás kedvét szegi a tömegeknek, és inkább máshová akarnak majd utazni. A kisváros az Edo-kor végéig fontos kereskedelmi kikötőnek számított. Innen indították útjára a rizst Japán távolabbi részeibe. Így a sawarai épületeken látszódik a jómód, ami a kétszáz évvel ezelőtti Japánt jellemezte. A régi gabonaraktárakat, a kereskedők megkopott házait mostanra ryokan hoteleknek, folyóparti éttermeknek, galériáknak alakították át.
Május közepén nagyjából négy órán keresztül sétálgattunk a többszáz éves patinás faházak között, söröztünk a folyóparton, meglátogattuk a helyi sajtüzemet és sörfőzdét. Közben betértünk ebédelni egy autentikus folyóparti étterembe és egy ránézésre százéves házaspár által vezetett kávézóba is. A városba látogatók aznap nem voltak sokan, és külföldit is csak egyet láttunk.
Majális a rizsföld mellett
Egy kedélyes májusi vasárnap délelőtt 11 óra körül hangos dobolás verte fel az álmos gumyoi lakónegyed langyos csendjét. A vasútállomás melletti gyülekező téren színpadot épített az önkormányzat, és a májusi vidámság jegyében különleges programokkal szórakoztatták a zömében idős lakosság apraját nagyját.
Elsőként egy kedves középkorú nénikből álló dobos taiko-csapat lépett fel. Ehhez hasonlót már láttunk korábban. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy efféle hagyományos taiko-együttes szinte minden faluban létezik. Felfedeztük, hogy az egyik művész ugyanabban a sarki boltban szokott vásárolni, mint mi. Akkor persze még nem sejtettük, hogy az egyszerű külső - mamusz, otthonka - mekkora művészt takar.
A taiko együttest karaoke követte. Akinek csak kedve támadt a közönségből, bárki felléphetett. A karaoke műfajról novemberben már megemlékeztünk, az akkori tapasztalatainkat nem tudjuk újabbakkal kiegészíteni. Miközben a fellépőket hallgattuk, nem tudtuk elhessegetni azt a gondolatot, hogy ezekből az emberekből mennyire hiányzik az az érzés, amikor valami hihetetlenül kínos és ciki dolgot művelnek. Egy általánosan elterjedt vélekedés szerint Japánban többek között azért beszélnek nagyon kevesen angolul, mert az iskolákban a tévedést stigmatizálják. A japán társadalomban a szégyen talán a legnagyobb megaláztatásnak számít. Ha valaki kezdő nyelvtanulóként angolul próbálkozik, óhatatlanul hibázik. A szégyen elkerülése miatt ezért inkább nem is próbálkoznak, és még azokat a helyzeteket is igyekeznek elkerülni, amikor esetleg angolul kellene megszólalni.
De ötven-száz néző előtt a színpadon hamisan és ritmustalanul énekelni nem jár automatikus szégyenérzettel. Ezt a talányt még nem sikerült megfejtenünk.
A videón látható kimonós néni még a legjobb produkciót nyújtotta
A majálison fellépett még egy hasbeszélő, majd jött egy táncos-éneklős lánybanda, a Bunny’s. [magyarul a Nyuszié. Valószínűleg Bunnies akart lenni, de tetszett nekik az aposztróf] Mint kiderült, ők legalább kiválóan egyszerre tudtak mozogni, hiszen ugyanabba a chibai táncstúdióba járnak. Előadásuk közben többször megjegyeztük, hogy már csak az énektudásukat lenne érdemes fejleszteni.
A japán rendezvények egyik legtitokzatosabb tulajdonsága, hogy percre pontosan véget érnek. Amint lejár a helyszín bérleti engedélye, azonnal összepakolnak, és az összes hulladékot összeszedve mindenki távozik. Negyed négykor, amikor a délutáni programot szerettük volna megnézni, már csak a majális hűlt helyét láttuk. Három órakor véget ért a majális, és pár perc alatt mindent eltüntettek a szervezők.
És búcsúzóul jöjjön egy, a Mega Donqui hipermarketben kikukázott szám, melynek címe stílszerűen: Sayonara.