Tizenhatodik
Švejk a japán Balatonnál
Az ünnepek alatt sikerült két hetet otthon töltenünk. Ilyenkor gondolkodunk el csak igazán, hogy a honvágy miért nem alakult még ki bennünk az elmúlt majdnem másfél év alatt. Most következhetne egy hosszabb kitérő arról, mit is jelent nekünk 9200 km-re és nyolc időzónával odébb élni az otthonunktól, milyen lelki kötődéssel kapcsolódunk a hazánkhoz, és egyáltalán: mi is a honvágy valójában. Ettől az eszmefuttatástól megkíméljük a nyájas olvasót. Ha effélét szeretne olvasni, akkor a témában Márai Sándor és Faludy György műveit ajánljuk.
„Haza helyett a jóbarátok háza,
A kert, a bor, beszédükben a tiszta
Mérték és érték, meg a klasszicista
Zsarátnok, s nem a század idegláza;”
Azt mondanunk sem kell, hogy szinte naponta olvassuk a magyar híreket, hallgatunk magyar online rádiót, így alig érezzük, hogy távol vagyunk. Családtagjainkkal is rendszeresen beszélgetünk, barátainkkal még online videó-bulikat is tartunk, amikor akár a világ három különböző időzónáját áthidalva sörözgetünk. Ebből kiderülhetett, hogy még nem sikerült integrálódnunk, de még csak japán hírfogyasztókká sem válnunk. Szinte egyáltalán nem érdekelnek minket a japán belpolitikai hírek, és a tévét sem nézzük. Eddig csak egyszer, 2024 januárjában szippantott be minket a japán tévé hírműsora, amikor erős földrengés rázta meg az északnyugati part városait a Noto-félsziget környékén, és ugyanaznap volt egy komoly baleset a Haneda reptéren. Ekkor néhány napig folyamatosan a japán közszolgálati csatornát, az NHK adását bámultuk.
Amikor most karácsonykor otthon voltam, enyhe kultúrsokkot figyeltem meg magamon. Furcsának tartottam, hogy otthon kevésbé udvariasak a boltokban, a tömegközlekedési eszközökön az emberek hangosan beszélnek vagy telefonálnak, (egyáltalán: megengedik maguknak azt, hogy telefonáljanak) – micsoda fertő! Az éttermekben, a sörözőkben magától értetődően elvárták a 10-15 százalék borravalót a felszolgálási díjon felül.
Január első hetében, amikor egyedül tértem vissza az egyetem melletti kis házba, a pesti nyüzsgés, karácsonyi vendégjárás után szomorú és ijesztő volt az éjszaka közepén beállítani a teljesen üres, sötét, hideg, barátságtalan épületbe. Néhány napig még az egyetemen sem indult be az élet, néha még a fűtés sem. Hiányérzetemen sokat segített, hogy a téli időjárás Japánban sokkal napfényesebb, mint Európában. A téli monszun felhőmentes, sokat süt a nap, derűsebben indulnak a reggelek.
Az első öt kép a Chiba parkban készült január közepén.
“Tengerpart, pálmafák?” - ugyan, dehogy! Ez a közeli vasútállomás és az egyetem parkja.
Elhagyott épületek
Érdekes írásra bukkantam az egyik japán online hírlevélben. A cikk arról szólt, hogy milyen olcsón lehet itt régi elhagyott épületet, vagyis akiyát vásárolni. Sokszáz amerikai, kanadai és ausztrál nyugdíjas költözik minden évben Japánba, és valóban egészen olcsón képesek takaros házakat vásárolni idős éveikre. Az árak a helytől, az épületek állapotától, valamint a kert nagyságától függően akár már egy-két millió jentől kezdődnek, de a legdrágább házakat sem adják 5-8 millió jennél többért, ami kb. 40-50 ezer dollár vagy 15-20 millió ft. Ezen az oldalon még ingyenes házakat is találhatunk!
Vajon mi lehet a jelenség hátterében? Sokáig arra gyanakodtam, hogy egyszerű kattintásvadász írással van dolgom, hiszen egy ennyire fejlett gazdaságú országban ilyen alacsony ingatlanárak elsőre elképzelhetetlennek tűntek. Némi kutakodás után azonban kiderült, hogy valóban léteznek ilyen olcsó házak. Fontos kiemelni, hogy nem sokemeletes épületekben található kényelmes lakásokról van szó, hanem elhagyatott állapotban lévő vidéki kertes házakról.
A jelenség oka természetesen az ország demográfiai tendenciájában keresendő. Japán lakossága jelenleg 123-124 millió, és drasztikusan fogy. Tavaly, 2024-ben mintegy 800 ezer fővel voltak kevesebben, mint egy évvel korábban. Mint mindenhol a világon, a fiatalok előszeretettel költöznek a nagyobb városokba, vagy legalább is azok közelébe. Az idősebbek halála után, az 50-100 éve épített házaik elhagyatottá válnak, és az örökösök gyakran nem tudnak ezekkel az ingatlanokkal semmit sem kezdeni. Kézenfekvő volna, hogy az épületeket le lehetne bontani, de így – a különös japán ingatlanadózási törvények miatt -, sokkal többet kellene fizetniük az üres telek után.
Ezeken a térképeken jól látszik, hogy az Oszaka - Nagoja - Tokió tengelyen kívül Japán egyáltalán nem egy sűrűn lakott ország.
Az épületek lebontása, de főleg a törmelék elszállítása és ártalmatlanítása Japánban rendkívül költséges, ezért csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ilyesmivel pepecseljenek aktív korukban. A takaros épületek felújítása valószínűleg nem kerülne irreálisan sok pénzükbe, de amíg egy nagyvárosban élnek és dolgoznak, eszük ágában sincs visszatérni a szülői, nagyszülői házba. Ezek az épületek éppen az elhelyezkedésük miatt többnyire nem alkalmasak sem hosszú-, sem rövidtávú bérbeadásra. A turisták nem kifejezetten a japán kisvárosok szürke házaiban szeretnék eltölteni rövid japán tartózkodásukat, így ezek gyakran Airbnb-ként sem hasznosíthatók, kivéve talán csak ebben a filmben.
A legtöbb ilyen házat meghagyják, és vagy az enyészeté lesz, vagy ha egy kicsit jobb helyen vannak, akkor megveheti őket néhány nyugdíjas amerikai. Ők a saját nyugdíjukból több mint tűrhető életszínvonalon tudnak élni hátralévő éveikben Japánban. Az előző hírlevelekből többször kiderült, hogy Japán egyáltalán nem drága ország – különösen, ha amerikai árakhoz viszonyítjuk.
Az igazi Mao Japánban
Emlékeztek még az „Igazi Mao” című filmre 1995-ből? A film főszereplőjét, Jonathan W. Highstone-t alakító színész – aki valójában nem is színész, hanem történész -, Philip Balla (magyar hangja Gálffi László) szintén Japánba költözött. Saját weboldala szerint 2009 óta Kyushu szigetén él hegyvidéki környezetben, és egy helyi középiskolában tanít. Ő is a Japánba szakadt amerikaiak számát gyarapítja. Ráadásul valószínűleg valahol a messzeségben még magyar felmenőkkel is rendelkezhet.
Miért ástam bele magam ennyire ebbe a témába? Mert az egyik őszi kurzusomon sikerült a filmet megnézni a hallgatókkal. A videóhoz készítettem angol feliratot, és találtam egy remek szoftvert, amely egyszerre két nyelven is képes volt a filmre feliratokat vetíteni, ráadásul az egyiket azonnal online fordította. Erre azért volt szükség, mert néhány japán hallgató nem tudta gyorsan elolvasni az angol szöveget, ezért a kedvükért japán feliratot is vetítettem. Még az egyik kínai diák is bevallotta, hogy bár angolul jobban tud, de a kandzsik olvasása neki egyszerűbb.
Melyikük az igazi Mao?
Balaton a Sibujánál, Švejk Minatóban
Egyik hétvégén beutaztam Tokióba, mert akármilyen furcsa, de egyre jobban megkedvelem ezt a 38 milliós nagyvárost. Barátaim tanácsára ellátogattunk a Balaton nevű gyorsétterembe, kávézóba, önkiszolgáló ételbárba. Hirtelen nem tudom rendesen körülírni, hogy melyik kategóriába is soroljam ezt a helyet. Úgy semmiképp nem akarok rá hivatkozni, hogy vendéglátóipari egység.
A Sibujától mindössze egy metrómegállónyira található a Balaton, nem az a kifejezetten túlárazott turistacsapda, mint általában a legtöbb külföldi étterem. Állítólag a japán tulajdonos még évtizedekkel szeretett bele a magyar konyha finomságaiba, és valamikor tavaly sikerült megnyitnia ezt a páratlanul népszerű kávézót. A metrókijárat fölött található hely egyszerre étterem, kávézó, lángosozó, kürtőskalácsozó, vagyis egy un. third place. Azt is megengedik, hogy a betérő vendégek egy pohár csapvízzel ücsörögjenek laptopjuk mellett órákon keresztül, hiszen úgysem bírják sokáig a finomságok nélkül.
(A japán jen most 2 ft 50 fillér)
Mellettünk épp egy esküvői rendezvényszervező tartott megbeszélést az ifjú menyasszonnyal, akinek részletesen el kellett magyarázni, hogy milyen virágok kerülnek majd az asztalokra és milyen zene szól majd a háttérben. A szervező mindezt egy Excel táblán és részletes helyszínrajzzal mutatta be. Barátaim segítségével akaratlanul is sikerült kibogarászni a párbeszédből ezeket a részleteket; szinte úgy éreztük magunkat, mint az „Amerikai anzix” című filmben, amikor az egyik Amerikába emigrált magyar honvéd titokban fültanúja lesz a szintén magyar honvédek párbeszédének.
A Balaton cafétól szinte csak egy utcasarokra található ez a csodálatos giccses épület. Ez bizony, nem gótikus katedrális, hanem egy profi vállalkozás rendezvényközpontja; vagyis házasságkötő palota. Mellette étterem, és egy fogászati rendelő.
… és egy Apple szervíz
Az előző bekezdésben nem voltam igazságos azokkal az éttermekkel, amelyek némi külföldi hangulatot szeretnének megmutatni az általuk képviselt országról. Egészen kiváló és olcsó indiai, koreai, kínai éttermek vannak mindenfelé az országban, és az elmúlt években természetesen már néhány közép-európai étterem is megnyílt. Ezek természetesen nem túlárazott turistacsapdák, mint ahogy előbb írtam, de tény, hogy minden nap ilyen helyeken étkezni pénzszórás lenne. A napokban olvastam egy érdekes cikket az Akaszaka negyedben található Döbrögi étteremről, ahol hamarosan szeretném majd megkóstolni a ház különlegességét, a szódás Unikumot.
Közös vonás ezekben az éttermekben, kávézókban, palacsintázókban, hogy a tulajdonos megpróbál pár négyzetméternyi területen létrehozni valami autentikus nemzeti kulináris tartalmat, ami itt Japánban majdnem lehetetlen. A japánok egyszer-egyszer lelkesedni fognak a töltött paprikáért, a lecsóért, de nekünk magyaroknak mindig marad valami apró hiányérzetünk. A paprikán érezni fogjuk, hogy nem az igazi, vagy a kenyéren, hogy nem pont olyan, mint otthon.
Az oszlopos-timpanonos épülettel szemben található a Pilný piják, Tokió egyetlen igazi autentikus cseh kocsmája
Hasonlóan gondolok a Pilný piják nevű cseh kocsmára is. Még tavaly előtt ősszel ajánlották a cseh fesztiválon, vagyis már több mint egy éve készülők meglátogatni. Januárban épp a közelben járkáltam, és bekukkantottam. Hangos dobrý dennel köszöntem a japán csaposra, aki gyorsan tisztázta, hogy egy szót sem tud csehül a köszönésen kívül. Alaposan megnéztem az étlapot, a sörválasztékot, és konstatáltam, hogy az ételek nagyjából annyiba kerülnek, mint Prágában, de a sör… Az igazi korsó félliteres Pilseniért sokat elkérnek. Egy tavaszi látogatást azért már tervbe vettem ide is.
David Lynch Japánban
Lynch még a 90-es években forgatott a Georgia kávé számára négy reklámfilmet, amelyben Kyle MacLachlan mosolyogva issza ezt a kávét, hiszen ő Dale Cooper. Amikor másfél éve megérkeztünk, azonnal feltűnt a szomszéd parkoló melletti italautomatán, hogy az oldalán lévő model mintha rá hasonlítana. Írtam is a Twin Peaks fb-csoportba, hogy amikor Cooper ügynök még japán volt, így nézhetett ki.
A négy rövid reklámfilmet itt lehet megnézni
Tycho, Ticho vagy “Ty.kʰo”
Január 30-án Oszakában koncerteztek, ma este pedig Tokióban. A következő hírlevélben velük kezdem majd a beszámolót.