Tizenötödik
メリークリスマス / Merí küriszümaszü
November második hétvégéjén az egyetemen idén is megrendezték a JIU fesztivált. Minthogy egy vidéki kisváros magánegyeteméről van szó, az őszi fesztivál nem csak a két szemeszter (valójában quarter) közötti vizsgaidőszak bulizásáról szól. Ilyenkor nyílik igazi lehetőség, hogy az egyetem a környező kisvárosok lakóinak megmutassa magát. A tavalyi szeles, esős időjárás helyett idén verőfényes szép őszi időre ébredtünk a fesztivál napján. A tavalyi fesztiválhoz hasonlóan idén is túljelentkezés volt a „nagyszínpadra”, ami valójában egy alig harminc négyzetméteres dobogó. Az önjelölt J-poppü egyetemista sztárocskák hozták a megszokott minőséget, és az ismerősökből verbuvált rajongótábort.
Hozzájuk fogható J-poppü zenészeket képtelen lettem volna a színpadra varázsolni, ezért a már eddig is remekül bevált Odoribe néptánccsoportot hívtam meg. Róluk már a tavalyi fesztivál alkalmából részletesen írtam. Ők azok, akik Tímár Sándor koreográfustól tanulták a magyar néptáncot, és ahol csak fellépnek, mindenhol nagy sikert érnek el. Az odoribés táncosok felmérték a helyzetet, és a színpadi produkció helyett inkább a közönséget táncoltatták meg.
Délután Japán-szerte ismert előadó érkezett: Kaneko Miyuji zongoraművész. Miyujit még konzis kora óta ismerjük, hiszen középiskolai tanulmányait Budapesten végezte, emiatt legalább négy éven keresztül a tanítványunk volt. A Zeneakadémia elvégzése után Japánba költözött, és az elmúlt években az egyik leghíresebb, és leginkább megbecsült zongoraművésszé vált. Ahol Miyuji plakátja kikerül, ott garantáltan teltházas koncertre lehet számítani.
Miyuji nem csak kiváló zongoraművész, de a felcsendülő művek között remek érzékkel mesél a zeneszerzőkről, a darabokról, a korszakról. Egészen lenyűgöző az a képessége, hogy pillanatok alatt megérzi, a közönség mire lehet kíváncsi. Minthogy anyanyelvi japán, ezért nem is kellett tolmácsolni a kiselőadását.
Világjáró Krtek régi barátja a művész úrnak
Hosszú sorok várták a koncert utáni dedikálást
Október 27-én tartották a parlamenti választást. Erről a hírről számos magyar hírportál is beszámolt. A környékünkön egyre több választási plakátra lettünk figyelmesek. Nem tudjuk, hogy ezek hirdetések júliusból maradtak még az utcákon, vagy esetleg a helyi önkormányzat jelöltjeire hívják fel a figyelmet. Előre bocsátom, hogy semmi keresnivalónk nincs a témában. Soha nem foglalkoztunk a japán választási rendszerrel, ezért sem a japán belpolitikájáról, sem a jelöltekről nem tudunk túl sokat, azaz szinte semmit. Éppen ezért a politikai elemzést meghagyjuk a nálunk sokkal komolyabb szakértőknek, a Portfóliónak, a Gemištnek, Poginak, és a Múzsának. Elsősorban azokra a – számunkra – furcsaságokra szeretnénk rámutatni, amelyek Magyarországon egy választási kampányban teljesen ismeretlenek.
Figyeljük meg, hogy milyen hatalmas óriásplakátokkal terítik be az országot, mennyire alapoznak az emberek zsigeri indulataira, és próbáljuk megbecsülni, hogy milyen irdatlan összegeket szórtak szét a kampányban.
Ez a bácsi a kis vidéki vasútállomás előtt tartott gigantikus tömegdemonstrációt, mindent elsöprő erejű választási nagygyűlést. Megszámlálhatatlanul sok ember zsúfolódott össze, hogy meghallgassák a jelöltet, aki a programját végül félóra alatt képes volt összefoglalni.
Újra Hakonéban
December legelején felkerekedtünk, és egy ragyogó napsütéses meleg téli napon elvonatoztunk a tőlünk mintegy négy órányira lévő Hakonéba. Gora, a Hakone Tozan vonal végállomása 533 méteres magasságban található, egyben Kanagawa prefektúra legmagasabb vasútállomása. Nem titkolt célunk volt, hogy az ideálisan tiszta időben megnézhessük a hósapkás Fujisant, és este egy helyi hagyományos ryokan hotel vulkanikus onszenjében megmártózzunk.
Az időjárás decemberben eléggé kiszámítható. Ha még emlékszünk általános iskolás földrajzórás élményeinkre, akkor idézzük csak fel: „a téli monszun Japánban többnyire száraz, hiszen a Japán-tenger felől érkező légtömegek kevesebb csapadékot szállítanak.” A szép napos időjárás mellé viszont szokatlanul alacsony hőmérséklet társul, hiszen Ázsia belseje felől fúj a szél, és ott bizony, hideg van.
Az utazás részleteitől megkíméljük a nyájas olvasót, hiszen a Bogyó és Babóca könyvek történetéhez hasonlóan egyszerű leírás lenne. Azon kívül, hogy odamentünk, megnéztük, sétáltunk, majd este fürödtünk a saját onszenben; valamint másnap a „Romancecar” nevű expresszvonattal visszajöttünk a Shinjuku pályaudvarhoz, semmi különös nem történt. Japán egy végtelenül kiszámítható és unalmas ország, ha a váratlan kalandokból fakadó izgalmakat számolgatjuk. Az egyetlen váratlan és különös fordulat talán csak az volt, amikor Gora falucskában este 6 óra körül nem találtunk nyitva tartó éttermet. Hosszas keresgélést követően fedeztünk fel egy ócska kifőzdét, ahol aztán páratlanul finom japán okonomiyakit kaptunk.
Sawara, az Edo-kori város
A hétvégi csavargásainkat igyekeztünk úgy alakítani, hogy idén ősszel Misinek is sikerüljön eljutni azokra a helyekre, amelyek nekünk korábban már nagyon tetszettek. Így esett a választás Hakone után Sawarára, amiről májusban már meséltünk.
A turisták még nem lepték el, hiszen a kisváros éppen olyan messze van Tokiótól, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve már ne lehessen onnan gyorsan elérni, de ahhoz pedig túl kicsi, hogy akár két napot is érdemes lenne ott tölteni.
Igen, jól látja a nyájas olvasó. Az első képen egy fukushimai Tarr Béla konferenciának / filmes műhelynek (?) az alkalmi táskáját figyelhetjük meg. A szatyor tulajdonosa hosszasan magyarázta, hogy mennyire imádja Tarr Bélát. (Mi is)
Mi elsősorban a folyócska melletti kiülős helyeket kerestük, a helyi házi sörfőzdét, a sajtüzemet, a szerintünk százéves házaspár által fenntartott kávézót. Kedvenc helyeinken kívül felfedeztünk még egy régi banképületből átalakított turisztikai információs központot, ahol az egyik kedves idős bácsi bemutatta a régi banktermet, sőt a páncélszobát is.
A vasútállomáson sikerült közelebbről is megnézni a világ egyik legdrágább luxusvonatát, amely teljesen véletlenül éppen a sawarai állomás egyik mellékvágányán tartózkodott. A vonatra természetesen nem szállhattunk fel, de kívülről alaposan megvizsgáltuk. Egyikünk sem számít vonatőrültnek, de azért mindannyiunkat lebilincselt a látvány. A vonatkísérők pontosan tudták, hogy a peronon tartózkodó bámészkodók közül soha senki nem fogja kifizetni a 8 és 10 ezer dolláros jegyet, de azért nagyon udvariasan elmagyaráztak mindent. Az egyik vonatkísérővel beszélgetve derült ki számunkra, hogy ez a vonat három napon keresztül viszi az utasait az elképzelhető legmagasabb luxuskörülmények között.
Fogorvosnál
Egy fogtömés miatt november végén fel kellett keresnem a fogorvost. A japán egészségügyi rendszerrel való találkozásról már korábban írtunk. Alaposan felkészültem a japán fogorvossal való találkozásra: a rendkívül módszeres, már-már csigalassú vizsgálatra és az angol nyelvtudás hiányából adódó félreértésekre. A szomszéd utcában lévő fogorvosi rendelőbe már korábban bejelentkeztem, és a megbeszélt időben pontosan megjelentem.
A fogorvos valóban egyáltalán nem beszélt angolul, de egy vastag fogorvosi „tesz-vesz város” szótár segítségével az alapvető kifejezéseket el tudta mutogatni. Először is fogröntgent készítettek, amit a kezelés közben egy nagy lapmonitoron tanulmányozott. Egy minikamerával készített még a beteg fogról néhány közeli képet is. A tömés mindössze kétezer jenbe került (5.000 HUF), a fogröntgen ezerbe (2.500 HUF). A japán egészségbiztosítási rendszer fizető tagjaként egy átlagos kezelés senkinek nem jelent akadályt. Néhány héttel később újabb kezelésre hívott be a fogorvos, de csak annyit mondott, hogy „küríningü”. Arra gondoltam, hogy talán fogtisztítást szeretne elvégezni. Ezúttal egy angolul már viszonylag érthetően beszélő fogorvoshoz kerültem, aki elmondta, hogy fogkőeltávolítás és fogpolírozás miatt hívott be. A teljes órán át tartó kezelés mindössze 1750 jenbe került.
Magáról a kezelésről nem készítettem fotókat. A részletekre próbáltam koncentrálni: az első képen a pulton egy kis gumi felület látható, hogy a rá akasztott esernyő le ne csússzon. A második képen szemüveget ajánlanak, ha esetleg nem tudnánk kitölteni a formanyomtatványt. A harmadik képen a kisgyerekek saját mosdóhelyiségét láthatjuk a fogorvosi váróban.
Karácsonyi készülődés
A japán áruházakban már október eleje óta lehet látni a karácsonyi dekorációt. Ezek általában vásárlásra buzdító feliratok, giccses girlandok, esetleg híres japán rajzfilmhősök – karácsonyi díszben. A házak előtti kiskerteket is ellepték a Santa Claus figurák, az angyalkák és a kínai LED füzérek.
Itt az egyetemen a magyarul tanuló hallgatókkal díszítettünk fel egy közép-európai karácsonyfát, amit a Mizuta Könyvtár előtti hatalmas előtérben állítottunk fel. A giccses bolti díszek helyett otthon készített egyszerű függőket akasztottunk a műfenyőre, és néhány szem igazi magyarországi szaloncukrot.
Már másnap felfedeztük, hogy az egyik szaloncukrot valaki megdézsmálta. Biztos, hogy nem közép-európai hallgató volt, ugyanis mi jól ismerjük azt a végtelenül kifinomult technikát, hogy miként kell visszacsomagolni az üres szaloncukorpapírt úgy, hogy bontatlannak tűnjön.
A fa alatti kisbárányt még az idősebb professzorok is rendszeresen megsimogatják, nem csak az egyetemisták.
A “2024 vége” felirat előtt néhány teljesen ide nem illő fotót biggyesztünk, mindenféle kontextus nélkül.
Minden olvasónknak boldog 2025-ös évet kívánunk - a közeli Donqui hipermarket karácsonyi agyzsibbasztó zenéjével: