Harmincegyedik
Dream Theater - Live at Budokan 2026
Az elmúlt két és fél év során már legalább hat-hét koncerten voltam Japánban. Kezdődött két éve a Kula Shakerrel, folytatódott talán Nyango Starral, majd jött a Tycho, aztán a New Order Mark Reederrel, tavaly ősszel a Foo Fighters fellépése, végül pedig idén február végén a Dream Theater nagyszabású koncertje a Budokan arénában. Ha Kaneko Miyuji, Fülei Balázs és Kohán Pista koncertjeit is számolom, akkor már bőven tíz fölött járok. A Budokan annyira legendás helyszín, hogy ha ott egy faluvégi haknizenész lépett volna fel, akkor valószínűleg őt is megnézem.
A régi mondás szerint „a vevőnek mindig igaza van.” Ha egy szolgáltatás nem működik rendesen, azonnal reklamálunk. Ha egy online vásárlásnál hibázunk, lehetőség van a javításra, számíthatunk visszatérítésre vagy legalább valamilyen méltányos megoldásra. Ezek a lehetőségek számunkra teljesen természetesek, így csak ritkán tűnik fel, hogy egy rendkívül bonyolult jogi és intézményi rendszer áll mögöttük. Egészen addig nem gondoltam erre komolyabban, amíg itt a legutóbbi koncertjegy vásárlása közben el nem olvastam az apróbetűs részt.
A következő rendkívül megterhelő bejegyzés még nyomokban sem tartalmazza a könnyed szórakozást, nem lesznek benne kawaii történetek. Nem csapok bele a japán humor érthetetlen világába sem. Ez alkalommal a japán jog labirintusában teszünk egy rövid kalandtúrát. Ha az ilyen történetekre nem vagy vevő, kedves követő-rajongó, akkor gyorsan görgess lejjebb, ahol a Dream Theater februári koncertjéből láthatsz egy rövid videót.
A vevőnek még sincs mindig igaza
Koncertjegyet venni Japánban kifejezetten egyszerű. Eddig az összes alkalommal az e+ nevű online appot használtam. Rákattintottam a Dream Theater koncertjére, fizetés, digitális jegy, QR-kód. Csak halkan jegyzem meg – mert már egyszer részletesen írtam róla –, hogy a „vásárlás” szó itt kissé félrevezető. Pontosabb lenne azt mondani, hogy jelentkeztem egy sorsolásra. Ha az embert kisorsolják, csak utána vásárolhatja meg a jegyét. Ezt a japán nyelvű appot már többször használtam, tudtam, hogy jól működik és megbízható. Mégis, a mostani vásárlás előtt – talán valamiféle európai beidegződésből – átfutottam a jegyértékesítő cég felhasználási feltételeit. Ez az a dokumentum, amelyet általában automatikusan elfogadunk, anélkül, hogy valóban el is olvasnánk.
Hogy közben pontosan mit éreztem, és hányszor kiáltottam fel – válogatott szidalmakat szórva a jogi szöveg megfogalmazóinak felmenőire legalább a Kamakura-korig visszamenőleg –, azt most inkább nem részletezem. Annyit azonban elárulhatok, hogy több mint két évtizedes EU-tagság után, magyar állampolgárként nem egészen ilyen bánásmódra számítottam. Nézzük meg inkább, milyen kőkemény jogi feltételekkel bástyázzák körül magukat a koncertszervezők, és mint kiderül, sok más japán kereskedő is.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a fogyasztóvédelem valamiféle univerzális civilizációs alapérték. Ha egy szolgáltatásért fizetünk, akkor joggal várjuk el, hogy a szolgáltató bizonyos felelősséget vállaljon. Az EU az elmúlt évtizedekben kifejezetten erős fogyasztóvédelmi keretrendszert épített ki. A digitális szolgáltatásokra, az online kereskedelemre és a személyes adatok kezelésére vonatkozó szabályozás – például a GDPR – abból a feltevésből indul ki, hogy a fogyasztó a gyengébb fél. A jogalkotó célja ezért az, hogy valamelyest kiegyenlítse az erőviszonyokat a fogyasztó javára. Ezt a védőhálót általában csak akkor vesszük észre, amikor hirtelen nincs ott.
- Nem arról volt szó, hogy kapunk egy rövid videót a Dream Theater koncertjéről?
- De igen. Itt lehet látni például, hogy Mark Portnoy még mindig elég jól üt a Peruvian sky-ban.
Vissza az unalmas jogi szöveghez! A feltételek egyik kulcsmondata szerint a jegyeket a szolgáltató készpénznek tekinti. Ha a jegy elveszett, megsérült vagy más kezébe került, a cég nem vállal felelősséget, és nem állít ki pótlást. Ha egy harmadik személy mutatja be a jegyet a bejáratnál, a belépés joga őt illeti. A digitális jegyek korában ez meglehetősen meghökkentőnek tűnik. Európában a jegy általában egy szerződés bizonyítéka. Ha a vásárló igazolja a személyazonosságát vagy a vásárlás tényét, a szolgáltató sok esetben újra tudja generálni a belépési jogosultságot. A japán megközelítés viszont inkább a birtoklás logikájára épül. A rendszer számára a visszaélések elkerülése fontosabb, mint az egyéni méltányosság. Ez a szemlélet a dokumentum számos más pontján is visszaköszön.
A végleges döntés logikája
Az egyik legfeltűnőbb különbség az európai gyakorlathoz képest az elállási jog hiánya. Az Európai Unió fogyasztóvédelem szabályai az online vásárlások többségénél legalább tizennégy napos meggondolási időt biztosítanak a fogyasztóknak. Persze, a konkrét időpontra szóló koncertek kivételt képezhetnek, de a gyakorlatban sok jegyértékesítő mégis kínál valamilyen méltányos megoldást. A japán jegyértékesítési szerződés ezzel szemben egyértelműen kimondja, hogy a megvásárolt „chiketto” semmilyen körülmények között nem cserélhető, nem módosítható és nem mondható le. A dokumentum logikája végig következetes, a szabályok minden esetre előre rögzítettek, kivételek nem léteznek, a döntés végleges.
A felhasználási feltételek másik érdekes sajátossága az a gyakran ismétlődő formula, amely szerint bizonyos kérdésekben a döntés „a cég megítélése szerint” történik. A szolgáltató például saját hatáskörben döntheti el, hogy valaki túl gyakran használja-e a rendszert, vagy hogy egy adott viselkedés zavarja-e a működését. Fellebbezésnek helye nincs.
Európai szemmel az ilyen megfogalmazások feltűnően tág mozgásteret adnak a kereskedőknek. Az uniós fogyasztóvédelmi szabályok általában részletesebben meghatározzák, milyen feltételek mellett korlátozható egy szolgáltatás igénybevétele. Japánban viszont a szerződéses viszonyok gyakran inkább az intézmények iránti bizalomra épülnek. A jogi szövegek rövidebbek, a szolgáltató mérlegelési lehetősége viszont nagyobb.
Különösen figyelemre méltó volt az adatkezelésről szóló rész. A dokumentum egyik pontja szerint a szolgáltató a rendelkezésre álló biztonsági rendszerekkel igyekszik védeni a felhasználók adatait, de a teljes körű adatbiztonság nem garantálható. Ha adataink illetéktelenekhez kerülnek, a felelősség elsősorban a felhasználót terheli. Igen, ez volt az a bekezdés, amikor ismét emlegetni kezdtem a jogi szöveg szerzőinek felmenőit. Az ember ilyenkor hirtelen rádöbben, mennyire másképp értelmezik itt az adatvédelmet. Japánban természetesen léteznek adatvédelmi törvények, mint például a Personal Information Protection Act, de a felelősség inkább a felhasználóra hárul.
Az első képen érdemes megfigyelni a közlekedési lámpa zöld fényét a Budokan melletti kereszteződésben, ami nem is annyira igazi zöld, mint amit megszoktunk. (RGB: #00AFAD) Ebben a hírlevélben olvashatsz róla részletesen.
Ha már megígértem, röviden a koncertről. A Dream Theater a nemrég megjelent Parasomnia című albumát mutatta be, amelyet néhány güzü-rajongón kívül valószínűleg még senki nem ismert. A közönség persze élvezte a koncertet, de egyáltalán nem tudta a számokat kívülről. Néhány régebbi opusz kezdésénél mindenki felkiáltott, de ezek viszonylag ritka pillanatok voltak.
Mit is várjunk egy olyan együttestől, amelynek eddig összesen 16 stúdióalbuma készült, és így legalább 160 számot írt. Egy ekkora katalógusból nehéz mindenki számára ismerős műsort összeállítani.
A jegyvásárlás mint lottó
A japán koncertkultúra sajátos intézménye az úgynevezett „chūsen”, vagyis a jegylottó rendszere. A legnépszerűbb koncertek esetében a rajongók nem közvetlenül vásárolnak jegyet, hanem előzetesen jelentkezhetnek a vásárlás lehetőségére. Ha végül kisorsolják őket, a rendszer automatikusan levonja a jegy árát a megadott bankkártyáról. A folyamat célja a jegyüzérkedés visszaszorítása és az esélyek egyenlőbb elosztása. A módszer jól működik, de a vásárló sokszor csak utólag tudja meg, pontosan hova is szól a jegye.
A japán észjárás más területeken is hasonló logikát követ. A legmenőbb tokiói felhőkarcolók legfelső emeletein épülő luxusapartmanokra jelentkező multimilliárdos vevőket is hasonló módon sorsolják ki. Hiába jelentkezik valaki, hogy néhány milliárd jenért megvásárolná a még építés alatt álló luxszusingatlant, a végén könnyen lehet, hogy a sorsolás miatt mégsem ő kapja meg. Ez a rendszer jól illusztrálja a japán szervezési kultúra egyik jellegzetességét: a szabályok szigorúak, de mindenkire egyformán vonatkoznak, kiskapuk pedig nincsenek.
A szabályok mögött
A japán fogyasztóvédelem nem feltétlenül gyengébb, mint az európai. Egyszerűen más logikára épül. Nagy hangsúlyt fektetnek a szabályok betartására, a szerződések tiszteletére és az intézmények iránti bizalomra, emiatt a konfliktusok száma alacsonyabb, a jogi viták ritkábbak. Egy ilyen környezetben a jogi szabályozás gyakran kevésbé részletező, mert a társadalmi normák maguk is stabilizáló szerepet töltenek be. Ugyanakkor az is igaz, hogy a fogyasztó és a vállalat közötti jogi viszonyban a japán rendszer kevésbé érzi szükségesnek az egyéni védőmechanizmusok részletes kiépítését. Európában ezzel szemben a szabályozás sokkal inkább abból indul ki, hogy a piaci szereplők között jelentős erőbeli különbségek vannak, amelyeket a jogi kereteknek ellensúlyozniuk kell.
A japán könnyűzenei hangversenyélmények után lassan rá kell döbbennem, hogy a rendszer rendkívül hatékony, amíg minden a szabályok szerint történik. A beléptetés gyors, a szervezés pontos, a rendezvények gördülékenyen zajlanak. De ha valami váratlan történik, akkor az egyén mozgástere jóval szűkebb, mint ahhoz Európában már jó ideje hozzászoktunk. A japán jegyvásárlási feltételek böngészgetése így végül nem is annyira Japánról szólt, mint inkább rólunk, európaiakról. Arról a jogi környezetről, amelyet otthon sokszor bürokratikusnak és túlszabályozottnak érzünk. Egy koncertjegy azonban emlékeztet rá, hogy ezek a szabályok valójában egy láthatatlan védőhálót jelentenek. Ezt a védőhálót viszont csak akkor vesszük észre, amikor többé már nincs alattunk.
Válás japán módra
Még mielőtt azzal gyanúsítanál, nyájas olvasó, hogy az 1961-es híres olasz film mentén szeretném rád tukmálni a második nagy témát Maruchero Masutoroyanni főszereplésével, megnyugtatlak: ez is ugyanolyan száraz és unalmas lesz, mint a hírlevél első részében lévő sufnijogászkodás. Nézzük csak, miről is van szó!
Egy gaikokujin néha egészen váratlan helyzetekben döbben rá arra, hogy valójában mennyire nem érti választott új hazáját, ahol a házastársa miatt él. Nem a nyelv és nem is a szokások miatt; a japán nyelvet egész jól megtanulta, a szokásokhoz évek alatt hozzáidomult. Inkább azért, mert egyszer csak szembe találja magát azzal a jogi rendszerrel, amelynek logikája egészen más alapokra épül, mint amit a nyugati világban megszokott. Az ilyen felismerések rendszerint nem egy szép tavaszi napon, szakuranézés közben, sokkal inkább egy válóper árnyékában történnek. Mondanom sem kell, hogy a most következő történeteket nem saját tapasztalatból írom.
Nemrég olvastam egy megrázó bejegyzést. Egy Japánban élő apa arról számolt be, hogy felesége és annak családja válásra kényszerítette, és így soha többé nem láthatja a közös gyermeküket. A kisfiú amerikai útlevelét és társadalombiztosítási iratait a feleség magánál tartotta, hogy a férj ne vihesse ki a gyerekét az országból. A család állítólag még pénzt is ajánlott neki, hogy azonnal tűnjön el, és mondjon le minden szülői jogáról. Ha valaki Európában nőtt fel, az első reakció általában az, hogy ez biztosan valami félreértés, vagy egy nagyon szélsőséges eset, esetleg egy rosszul fordított hatásvadász Facebook bejegyzés. Sajnos, ez Japánban egyáltalán nem számít rendkívülinek.
Képek forrása itt
Amikor az egyik szülő egyszerűen eltűnik
A japán családjogi rendszer egyik sajátossága, hogy a válás után nincs közös felügyeleti jog. A gyermek hivatalosan már csak az egyik szülőhöz tartozik. A másik szülő jogilag nem társszülő, hanem inkább egyfajta opcionális látogató, már ha egyáltalán ezt megengedik neki. Ez a jogi szabályozás eredetileg valószínűleg a család egységét kívánta biztosítani. A japán jog sokáig abból indult ki, hogy a gyermek stabilitását az szolgálja, ha egyetlen háztartásban, egyetlen szülő irányítása alatt nő fel. A válás tehát nem két külön szülői világ létrejöttét jelenti, hanem inkább azt, hogy az egyik szülő jogi szempontból fokozatosan eltűnik.
A szabályozás logikája valamiféle adminisztratív egyszerűségre törekszik. Ha a gyermeknek csak egy törvényes gondviselője van, akkor nincs vita az iskolai ügyekről, az orvosi döntésekről vagy mondjuk, a lakóhelyről. Papíron minden tiszta és egyszerű. Az emberi kapcsolatok azonban ritkán működnek ennyire kiszámíthatóan, mint az közismert.
Amikor egy vegyes házasság felbomlik Japánban, a helyzet gyakran még ennél is bonyolultabbá válik, mert a külföldi szülő nemcsak a jogi rendszerrel kerül szembe, hanem az évszázados társadalmi reflexekkel is. A japán család sokszor zárt egységként működik. Konfliktus esetén a család – különösen a nagyszülők – hajlamos gyorsan és határozottan beavatkozni. A döntések ilyenkor nem feltétlenül két ember között születnek meg, hanem egy egész családi hálózat részeként. A külföldi ilyenkor gyakran érzi úgy, mintha egy olyan játszmába kényszerült volna, amelynek a szabályait csak a másik fél ismeri.
Szívszorító példák
Egy francia apa évekig tartó harca
Az egyik különösen sokat idézett eset Stéphane Lambert története. Miután japán felesége elköltözött a közös gyermekkel, Lambert éveken át próbált jogi úton kapcsolatot tartani a fiával. A bíróság ugyan megengedte, hogy találkozzanak, de a következő évben mindössze néhány órát tölthetett vele, később pedig már egyáltalán nem. Az ő esetéről olvashatunk leggyakrabban a nemzetközi sajtóban.
A taxisofőr
A japán gyermekelhelyezési gyakorlat körüli konfliktusok néhány évvel ezelőtt már külföldön ismertté váltak, és film is készült róluk. A 2024-es „A Missing Part” című film egy francia apa történetét meséli el, aki Tokióban él, és a válás után elveszíti a kapcsolatot a lányával. A filmben a férfi taxisként dolgozik, és évekig próbálja megtalálni a gyermekét a városban. Bár ez egy fikciós film, a rendező szerint a történet valós esetekből inspirálódott.
Az éhségsztrájkoló apa
A következő Vincent Fichot esete. Japán felesége 2018-ban elköltözött két gyermekükkel, majd teljesen megszakította vele a kapcsolatot. A férfi évekig próbált jogi úton találkozási lehetőséget találni eredmény nélkül. Végül radikális lépésre szánta el magát, és hosszú ideig demonstrált a Tokiói Olimpiai Stadion melletti Sendagaya állomás közelében, közben 21 napig még éhségsztrájkot is tartott, hogy felhívja a figyelmet a japán rendszer problémáira. A BBC beszámolója szerint Fichot azt állította, hogy több mint három éve nem látta a gyermekeit, és úgy érzi, a japán jogrendszer nem védi a szülő-gyermek kapcsolatot. A demonstrációnak végül egy drámai baleset vetett véget. A végletesen kimerült férfi az állomás előtt eszméletét vesztette, az esés közben pedig eltört az egyik ujja. Ez a fizikai összeomlás vált a jelképévé annak a kilátástalan küzdelemnek, amelyet a külföldi szülők folytatnak a japán jogrendszerrel. Az ügy akkora visszhangot keltett, hogy a francia kormány diplomáciai szinten is foglalkozott vele. A rövid riportot azért is érdemes megnézni, mert több japán anyuka is csatlakozott hozzá a demonstráción. Az ő gyermekeiket a volt férjük „rabolta el”.
https://bbc.com/news/world-asia-58057432
Ahogy a cikkeket olvasgattam, állandóan visszatérő motívum volt, hogy a gyermek egyik napról a másikra eltűnik. A feleség elköltözik, gyakran a saját szüleihez, a közös lakás teljesen kiürül. A telefonokat innentől fogva nem veszik fel, a gyerek új iskoláját nem árulják el, és az új lakcímet sem lehet megtudni. Hiába fordulnak a hatóságokhoz, a japán rendőrség nem tekinti az ügyet emberrablásnak, hiszen a gyermek az egyik törvényes szülővel van. Külföldi szülők számára ez teljességgel feldolgozhatatlan.
Nem csoda, hogy a téma rendszeresen felbukkan a nemzetközi médiában. Az Egyesült Államok, Kanada és számos európai ország diplomáciai szinten is többször bírálta Japánt amiatt, hogy a rendszer törvényesen lehetővé teszi a szülői elidegenítést. Keményebb hangú kritikusok szerint ez nem más, mint államilag szentesített gyermekrablás. A japán válasz rendszerint higgadtabb, és sokszor értetlenkedő. A hivatalos álláspont szerint a rendszer a gyermekek stabilitását védi. A japán jogászok gyakran azt is hozzáteszik, hogy a külföldi országokban általában a közös felügyelet sem mindig működik konfliktusmentesen. Persze, mindkét oldal érvei tartalmaznak igazságot. A probléma inkább az, hogy a két jogi kultúra teljesen különböző alapfeltevésekből indul ki.
Az egészben azonban van egy sokkal kényelmetlenebb kérdés is. Miért nem hallani erről többet? Amikor egy külföldi beleszeret japán választottjába, és családot alapít – legyen az férfi vagy nő –, ritkán gondol arra, hogy egy váláskor milyen kegyetlen jogi rendszerrel találhatja magát szemben. A kezdet kezdetén általában egészen más dolgokkal vannak elfoglalva; lakásbérlés, munkaszerződés, a gyerek óvodája, a japán bürokrácia kisebb-nagyobb kalandjai. A japán családjog ritkán jön elő a romantikus beszélgetésekben. Nem túl életszerű, pedig mégis fontos lenne.
Hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy a világ alapvető intézményei - házasság, válás, szülőség -, mindenhol hasonlóak. Mintha ezek univerzális szabályok szerint működnének. Japán azonban ebben is emlékeztet arra, hogy a társadalmak mélyszerkezetei nagyon különbözőek.
Az utóbbi években némi változás azért látható. A nemzetközi nyomás és a növekvő társadalmi vita miatt a japán parlament 2024-ben módosította a polgári törvénykönyvet, és 2026 áprilistól lehetővé tette a közös felügyeletet, ami az első nagy reform a háború óta. A kérdés azonban még mindig rendkívül érzékeny, és a jogi reformok Japánban nagyon vontatottan zajlanak. A rendszer mögött nemcsak törvények állnak, hanem egy több évszázados családfelfogás is, ezért minden apró változás hosszú társadalmi vitákon keresztül halad.
Forrás: The Asahi Shimbun. (2024)
Külföldiként néha kényelmetlenül érzem magam amikor ilyesmi szóba kerül. Könnyű lenne gaikokujinként ítélkezni, és azt mondani, hogy a mienkéhez képest a japán rendszer egyszerűen idejétmúlt. A valóság ennél jóval bonyolultabb. Japán sok tekintetben rendkívül stabil társadalmat épített. Azok az intézmények, amelyek a nyugati világból furcsának tűnnek, ennek a stabilitásnak az elengedhetetlen részei. A globalizált világban ezek az évszázados intézmények azonban egyre gyakrabban ütköznek más jogi és kulturális rendszerekkel. A vegyes házasságok pedig pontosan ott helyezkednek el, ahol ezek az ütközések a legfájdalmasabbak.
Időnként eszembe jut, hogy már lassan harmadik éve élek Japánban, de vannak dolgok, amelyeket valószínűleg soha nem fogok igazán érteni. A mindennapok békések, a társadalom kiszámíthatóan működik, az utcák tiszták, a vonatok pontosak, az egész ország annyira „kawaii és convenient”. Közben a háttérben léteznek olyan rendszerek, amelyekről az ember csak akkor szerezhet tudomást, amikor már túl közel került hozzájuk. A gyermekelhelyezési viták Japánban pontosan ilyenek. Az a külföldi szülő, aki kétségbeesetten próbálja megakadályozni, hogy válását a tudta nélkül jegyezzék be, valószínűleg most tanulja meg ezt a leckét. Olyan módon, amelyet senkinek sem kívánnék.
Japánt nem kell csodálni, de a hagyományokból eredő jogi szabályozását érdemes megérteni. Akkor is, ha ez kényelmetlen kérdéseket hoz fel a japán társadalom működéséről, és talán a saját naiv elképzeléseinkről is. Szerencsére nekem a mindennapokban nem kell ilyenekkel foglalkoznom.
Optimista végszó
Miután végére értem a különleges jogi eseteket tárgyaló, bizonyos értelemben túlságosan is száraz témának, lépjünk ki a jogi elemzések, diplomáciai viták és keserű történetek világából. Ha valaki szeretné egy kicsit könnyebb, emberibb oldaláról is megnézni a japán családi élet különös helyzeteit, akkor ajánlok egy nemrég megjelent filmet.
A Rental Family – magyarul talán Bérelt család – egészen más hangulatú történet. Nem egy elhagyott apa áll a középpontjában, hanem egy japán kislány és az édesanyja. Háttértörténetüket nem ismerjük; nem derül ki pontosan, miért élnek ketten, mi történt az apukával. A film nem magyarázkodik, nem elemez, és főleg nem kezd bele a japán családjog érthetetlen rejtelmeibe.
A történet egy furcsa japán szolgáltatás köré épül. Léteznek cégek, amelyeknél szó szerint családtagokat lehet bérelni. Barátot, nagypapát, férjet, sőt akár egy egész családot is egy napra. Ez eléggé abszurdnak tűnik, de ilyen szolgáltatások Japánban tényleg léteznek, és a film pontosan ezt a furcsa, mégis megható világot próbálja bemutatni. Az eredmény meglepően kedves, bár szívfacsaró. A film hangulata teljesen más, mint azoké a történeteké, amelyekről az előbb szó volt. Nem a jogi rendszert vizsgálja és nem is akar társadalmi vádirat lenni, csak egy kisgyerek szemszögéből mutat meg valamit abból, hogy milyen különös módokon próbálnak a japán felnőttek családot teremteni maguk köré. Ez a legironikusabb az egészben. Miközben Japánban évtizedekig kemény jogi viták folytak arról, hogy egy válás után ki számít családtagnak és ki nem, addig a mindennapi élet valahogy mindig megtalálta a maga kreatív megoldásait. Ha kell, még akár bérel is egy családtagot.
Ha tehát szeretnél egy kicsit fellélegezni, kedves követő-rajongó, akkor nézd meg a Rental Family-t. Nem oldja meg a japán családjog problémáit, de másfél órára emlékeztet arra, hogy a „család” néha sokkal több, és néha sokkal furcsább is annál, mint amit a törvénykönyvek megpróbálnak definiálni.
Dream Theater - Trial of tears (live at Budokan - 2004)
Erre a negyedórás számra hiába várt a közönség. A művet huszonkét év elteltével már nem adták elő újra. Ha most is felhangzott volna a Budokanban, nehéz lett volna nem úgy hallgatni, mint egy időtlen elbeszélést a mai Japánról: egy megrendítő rácsodálkozást egy országra, ahol látszólag minden tökéletesen működik, valójában azonban egyre komolyabb terheket cipel.
Hivatkozások