Kirándulás az Izu-félszigetre
Június elején Tokióban élő barátommal elhatároztuk, hogy felkeressük az egyik leglátványosabb szunnyadó vulkáni kúpot, az Omurojamát. A túrát a hét közepére időzítettük, amikor az egyetemen éppen a két negyedév közötti adminisztrációs szünetet tartották – igaz, csak a hallgatóknak. Az épület ilyenkor teljesen kihalt, én pedig csak a szobám falát bámultam volna. Mennyivel érdekesebb ennél egy szunnyadó vulkáni kúp megmászása!
Japán nem a megfelelő időzónában fekszik. A fenti képeken is látszik, hogy már hajnali 4:30-kor ilyen világos van. Cserébe 19 órakor már leszáll az esti sötétség. Javaslatom: legyen alapvetően GMT+10, nyáron pedig még ehhez képest is eggyel odébb!
Japánban számomra mindig a nagy távolságok jelentik a legnagyobb kihívást. Bár az Omuro-hegy mindössze 190 km-re van Togane városától, már reggel öt órakor el kellett csípnem az első vonatot, hogy időben odaérjek. Négy vonatváltás után érkeztünk meg a vulkán melletti kisvárosba, és onnan még további negyven percnyi buszozás várt ránk a hegy lábáig. Vonat alatt itt nem gyorsvasutat kell érteni, hanem inkább metróhoz hasonló szerelvényeket, amelyekkel összesen 46 megállót kellett utaznunk – majd busszal további 35-öt.
Miért éppen az Omuro-hegyet választottuk? Az Izu-félsziget nemcsak természeti szépségét tekintve igért izgalmakat, hanem geológiai értelemben is, hiszen a Fülöp-lemez itt ütközik az Ohotszki-lemezzel a Nankai-árok mentén. Sőt, a Fujisan közelében találkozik még az Amúr-lemezzel is: ez így már valódi hármas lemezcsomópont; vagyis a Föld egyik legaktívabb régiója. Bár a felszínen ebből semmit sem lehet érzékelni, nincsenek folyamatosan földrengések vagy aktív kitörések, de ez elméletileg bármikor előfordulhat – mint egyébként bárhol Japánban.
Az Omuro-hegy múltbéli kitörései drámai módon alakították át a környező tájat. A vulkán körüli ösvényen sétálva egészen döbbenetes volt belegondolni, hogy a ma békés, lankás Izu-Kogen fennsík egykor izzó lávafolyamok színtere volt. A kitörés idején a láva elöntötte a völgyeket és medencéket, teljesen átrajzolva a táj arculatát. Az egykor meredek, vadregényes hegyvidéki terepből fokozatosan egyenletesen lejtő fennsík lett, amelyet ma túraösvények, kilátók és pihenőhelyek színesítenek.
A 4. képen a fogaskerekű vasút új értelmet nyert. Az utolsón pedig a Ggl fordítót láthatjuk működés közben.
A kúpvulkánhoz megérkezve derült ki számunkra, hogy szó sem lehet hegymászásról, a hegyre csakis libegővel lehet feljutni. A meredek hegyoldalt borító növénytakaró a túrázók miatt hamar kikopna, és az erózió súlyosan károsítaná a vulkán oldalát. Valószínűleg nem is sokan vállalkoznának a meredek emelkedő megmászására. Miután szomorúan beletörődtünk, hogy nyugdíjas napot kell tartanunk, szó sem lehet fizikai aktivitásról, felszálltunk a libegőre. Vulkántúránk mindössze az egykori kráter körüljárására korlátozódott. Sajnos, a tőlünk mindössze 30 km-re magasodó Fujisant egyáltalán nem lehetett látni ebben a párás időben.
A hegyről lefelé sétálva néptelen környéken, modern luxusvillák között értük el a legközelebbi vasútállomást, Izu-Kōgent. Úgy tűnt, a Tokió környéki felső középosztály vásárolt itt nyaralókat, amelyeket azonban az év nagy részében nem tudnak kihasználni. Mi viszont végre megnézhettünk néhány érdekes, európai szemmel is tetszetős házat.
Ebédünket egy teljesen jelentéktelen kifőzdében költöttük el. Ilyen helyeken sosem csalódik az ember: a pultnál kell ülni, a vendéglős végig beszélget, és én is össze tudok rakni pár egyszerű japán mondatot. A végén nagy vigyorgások közepette köszönjük meg az ebédet – mint már annyiszor.
Délután két óra volt csak, még nem akartunk visszamenni Tokióba, így lesétáltunk az óceán partjára. Ez a partszakasz is az Omuro-hegy kitörése során alakult ki. A láva itt mintegy 4 km-re benyomult az óceánba, új partvonalat hozott létre. A fekete bazaltsziklák drámai módon merednek a hatalmas csendes-óceáni hullámok fölé, pontosan úgy, ahogy Írországban az Óriások útjánál, a Giant’s causeway-nél. Egy függőhídon átkelve mély szakadék felett sétáltunk át; a sziklafalban még ma is jól kivehetők az egykori lávafolyam rétegei.
Úgy tűnt, aznap a helyi iskola összes alsós kisdiákját erre a geológiai tanösvényre hozták tanulmányi kirándulásra. Végig gyerekzsivaj kísérte utunkat, és minden kisiskolás „Hello, how are you” -val igyekezett nekünk bemutatni, hogy milyen komoly hasznát veszik most az iskolai angol oktatásnak.
Öt óra körül felszálltunk a legközelebbi induló vonatra, ami szerencsénkre egy igazi expresszjárat volt; ennek megfelelően jóval drágább is, mint a reggeli személyvonat. Két és fél óra múlva ismét Tokióban, vagyis Shinagawa állomáson voltam, ahonnan már gyerekjáték volt elérni a hazafelé tartó elővárosi vonatot.
Nyájas olvasó! Miután jól megbámultad a csodálatos vulkáni kúp leginkább matchás kuglófhoz hasonlító formáját a képeken, itt az idő, hogy ismét belefogjak valami hosszabb eszmefuttatásba, amitől valószínűleg azonnal kikapcsolod a gépedet.
Mi lett a jövő országából?
Múlt héten a neten szembe jött egy grafikon, ami első ránézésre csak egy szokványos statisztikai ábrának tűnt. Irán, Lengyelország és Japán egy főre jutó GDP-jét mutatta az elmúlt 35 évből – nagyjából a kelet-közép-európai rendszerváltásoktól napjainkig. A trendek azonban megdöbbentőek voltak: míg Lengyelország hatalmas lendületet vett, Irán stagnált és hullámzott, Japán pedig meglepő módon gyakorlatilag a kilencvenes években ragadt.
Elsőre nehéz volt elhinni. Hogyan lehetséges ez egy olyan országban, amely a legutóbbi időkig a világ harmadik legnagyobb gazdasága volt, ahol a metrók centire pontosan érkeznek, ahol a közbiztonság példamutató, az életszínvonal pedig sok nyugati országot is leköröz? Mégis, valami nem kóser. A fejlődés lendülete, a jövőbe vetett hit, a társadalmi dinamizmus mintha az utóbbi években elpárolgott volna.
A jövő ígérete, amely egy idő óta alig újít
Japánt a nyolcvanas, de még a kilencvenes években sokan úgy képzelték el, mint a jövő előfutárát. A Sony, a Panasonic, a Toshiba, a NEC, a Fuji, a Canon és a többi akkori csúcstechnológiát képviselő cég mind a japán mérnöki zsenialitás szimbólumai voltak. Ma már ezek a nevek egyre ritkábban bukkannak fel a globális techvilág frontvonalában. Helyettük az amerikai, koreai, tajvani és kínai cégek diktálják az iramot: Apple, Google, Samsung, Huawei, Alibaba. Hová tűnt Japán ebből a versenyből?
Mi a hétköznapokban is észrevesszük, mennyire lelassulva halad már ez az ország. Egy nagyon egyszerű példánál maradva: a bankrendszer máig csak vonakodva engedi be a fintech megoldásokat. QR-kódos fizetés? Ez még Tokióban sem magától értetődő. Február végén kisebb csodaszámba ment, amikor a telefonomról egy mozdulattal átutaltam a lakbért a nemzetközi osztályon a pultnál várakozva. Pont úgy néztek rám, mint egy ufóra. Holott ez már nálunk is régóta magától értetődő. Nagyjából mi is így döbbenhettünk meg, amikor a nyolcvanas évek elején megjelentek Magyarországon a SONY walkmanek. Mostanra fordult a kocka.
Az önkormányzatokban, vagy a tanulmányi osztályon az elektronikus ügyintézés is döcögős: sok helyen még mindig faxot használnak. A startup-világ pedig mintha meg sem érkezett volna: a Világgazdasági Fórum innovációs indexe szerint Japán már jó ideje Szingapúr, Dél-Korea és az Egyesült Államok mögött kullog.
Vajon mi lehet a háttérben? Az okok között nem elsősorban gazdasági, hanem inkább kulturális megfejtés rejtőzhet. Japán társadalma még mindig mélyen hierarchikus. A döntéseket többnyire az idősebb generációk hozzák, és a fiatalabbak csak nehezen jutnak szóhoz. Ez nem csak a közéletben van jelen, de az üzleti szektorban, a legtöbb munkahelyen, és természetesen az egyetemi-tudományos világban is. A vállalkozói szellem helyett a stabilitás, a kiszámíthatóság és a hibák elkerülése kap hangsúlyt. A kudarcot sehol nem tekintik tanulási lehetőségnek, mint a nyugati világban, mondjuk a Szilícium-völgyben. Az idegen nyelvek elsajátítása kapcsán már tavaly egy korábbi hírlevélben említettük, hogy Japánban a hibázás stigma, a sorból való kilógás pedig veszélyes. („A kiálló szögeket be kell verni” 出る杭は打たれる Deru kui wa utareru) A merev szabályok betartása fontosabb, mint az új ötletek megvalósítása. Ezek a értékek sokáig erőssé tették a japán társadalmat, hatékony, tiszta és jól működő országgá vált, ma viszont már úgy tűnik, éppen ezek a tényezők, amelyek a megújulást gátolják.
Kulturális mintázatok
A japán társadalmat gyakran írják le a „konszenzus kultúrájaként”. A tizenkilencedik hírlevélben is hosszasan írtam az X-Y játék tanulsága kapcsán már erről. A közösséghez való illeszkedés, a konfliktusok kerülése és a lojalitás magasabb rendűek az egyéni érvényesülésnél. Ez a hozzáállás sokáig az ország erőssége volt: segített átvészelni a háború utáni időszakot, alapot adott a vállalati hűségre és a stabil gazdasági növekedésre.
Ma már ugyanez a minta bénítólag hat egy gyorsan változó világban. Ha mindenki arra vár, hogy a többiek mit gondolnak, ha a döntéshozatal csak akkor történik meg, amikor már mindenki egyetért, akkor nincs helye a merész egyéni döntéseknek. Erről valószínűleg az összes nyugati tanár kollégám hosszasan tudna mesélni. Egy tanórán feltett kérdésre soha, de tényleg soha nem reagálnak a japán hallgatóim. Mindig egy nemzetközi diák mondja el a véleményét, és ha ez már megtörtént, utána bátortalanul előhozakodnak a saját meglátásukkal. Gyakran még így is ordít róluk, hogy közben a többieket figyelik, hogy mit szólnak vajon a véleményükhöz. Néha még a szájukat is eltakarják, hátha így kevésbé lesz markáns a véleményük.
Az elmúlt három évtizedben a társadalmi mobilitás is csökkent. A japán munkaerőpiac merev, csak kevesen váltanak munkahelyet. A vállalati hűség elvárt, a karrierutak kiszámíthatóak. A fiatalok pedig látva a szüleik életét, mostanában már nem lelkesednek a hagyományos életritmusért. Ehelyett egyre többen választják a részmunkaidőt, a “freeter” (フリーター), vagy “arubaito” (アルバイト) életmódot - ez utóbbi szót a német nyelvből kölcsönözték, csodálatos! Igazi lingvisztikai Disneyland ez az ország! -, vagy épp teljesen visszahúzódnak. Ez a „hikikomori” (引きこもり) jelenség. A világtól elvonultan, néha akár egy nagyváros közepén élve, abszolút bezárkózást választó japánok száma évről-évre egyre több. Bizonyos becslések kétmillióra teszik számukat, mások szerint akár hárommillióan is lehetnek, vagyis a lakosság több mint két százaléka!
Talán ezzel függ össze az az érdekes hír is, amivel szintén múlt héten találkoztam. E szerint a japán lakosság mindössze 16-17 százalékának van érvényes útlevele. Ez a hír már csak azért is volt számomra megdöbbentő, mert még a kétezres évek elején is teljesen megszokott volt Budapesten, vagy bármely európai nagyvárosban belebotlani egy-egy japán turistacsoportba. Igen, azokba a kedves nyugdíjas nénikbe, bácsikba, akiknek a nyakában hatalmas Canon, Nikon, Pentax fényképezőgép lógott, és a teleobjektívvel még a Bazilika kupoláján ülő galamb szemét is le tudták fotózni – a Halászbástyáról.
Ezt az adatot nem lenne sportszerű az EU-s statisztikával összevetni, hiszen mi Európában útlevél nélkül utazhatunk – és remélhetőleg ez így is marad az idők végezetéig –, de Japán, mint az közismert, nem tartozik egy EU-hoz hasonló gazdasági- és politikai integrációhoz. Nekik tényleg útlevélre van szükségük még akkor is, ha csak a szomszédos Koreába ugranak át. Nézzük akkor Koreát, ha már szóba hoztam: náluk az útlevéllel rendelkezők számaránya 60 százalék körüli, az EU-átlag szintén jóval 50% felett van.
Mi történt, hogy mára ennyire más lett a helyzet? Az öt évvel ezelőtt kitört covid megtörte az utazási kedvet, de a trend valójában már korábban elkezdődött. Az okok, mint már megszokhattuk, eléggé összetettek.
A fizetések Japánban az elmúlt három évtizedben reálértéken stagnálnak. A fiatal munkavállalók jóval alacsonyabb bérrel indulnak, mint a 90-es években. Egy párnapos európai út nagyon sok embernek mostanra elérhetetlen vágyálommá vált. A japán jen értéke is sokat romlott az utóbbi években. Míg belföldön nagyjából majdnem megmaradt az árstabilitás (évi 2-3% infláció), külföldön már mélyen a pénztárcába kell nyúlni.
A japán munkahelyeken a szabadság kivétele még mindig bűnös luxusnak számít. Biztos emlékeztek még a februári és márciusi hírlevelek hosszú bekezdéseire, amikor arról írtam, milyen lehangoló élmény volt szembesülni azzal, hogy itt még akkor is be kell jönniük az egyetemi tanároknak a teljesen üres épületbe, ha semmi dolguk nincs – csak azért, mert ez a szabály. Ebből is látható, hogy akár csak egy heti külföldi nyaralás mennyire nehezen egyeztethető össze a becsontosodott munkahelyi elvárásokkal.
A japán társadalom elöregedéséről is már sok alkalommal írtunk. A turizmus tendenciáira nézve ebből az következik, hogy sokan gondoznak idős hozzátartozót, így ez is visszatartó erő. A fiatalok, akik eleve szűkebb anyagi forrással rendelkeznek, ráadásul gyakran egyedülállók, nincs kivel utazniuk. A legfontosabb okot talán még meg sem említettem, és ez az idegen nyelvtudás hiánya. Az egyetemistáim elképesztő erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy elfogadható szinten kommunikáljanak angolul, ennek ellenére csak kevesek képesek az angol nyelvtudásukat valóban használni. El lehet képzelni azokat a turistákat, akik nem jártak egyetemre, nem tanultak meg még ennyire sem angolul. Külföldön egészen ijesztő helyzetekbe kerülhetnek.
Végül pedig meg kell jegyeznünk azt is, hogy egyre kevesebben érzik szükségét annak, hogy egyáltalán világot lássanak. A külföld már nem izgalmas, vagy nem annyira presztízsértékű, mint pár évtizeddel ezelőtt. Sokkal inkább idegen, stresszes, kényelmetlen, sok lemondással jár és rendkívül drága.
Ezek a trendek a turizmuson túlmutató kulturális elmozdulásra utalnak: úgy érzem, hogy egyre több japán számára a jólét már nem a fogyasztást vagy a külföldi élmények hajszolását jelenti, hanem a biztonságot, a stabil rutint, és az otthoni kényelmet. Az egyik tanár kollégámtól kérdeztem meg a tanszéken, a májusi „aranyhét” (ez itt egyfajta extrahosszú hétvége) előtt, hogy hová utazik, mi lesz a program. Azt mondta, hogy az ötnapos szabadság alatt végig otthon lesz, nem megy sehová, hiszen otthon a legjobb. Ő egyébként kanadai.
A stabilitás csapdája
Az előző hírlevelek alapján is nyilván leszűrted, kedves követő-rajongónk, hogy Japán sok szempontból még mindig irigylésre méltó, gazdag és magasan fejlett jóléti társadalom. Tiszta, jól szervezett, biztonságos és kiszámítható. Ugyanakkor ez a stabilitás, ha nem vigyáznak, könnyen csapdává válhat. A társadalom öregszik, sem a nagy cégek, sem a vállalkozások nem újítanak, a fiatalok nem látnak vonzó jövőképet, a világ pedig egyszerűen elszáguld mellettük.
A kérdés nem az, hogy a szó közgazdasági értelmében Japán fejlett vagy sem, hiszen ez egyértelmű. Az a kérdés inkább, hogy képes-e alkalmazkodni, újradefiniálni önmagát, képes-e kitalálni egy új jövőképet magának. Mert ha nem, akkor a világ egykor leginnovatívabb társadalma végül saját múltjának múzeumává válhat.
Japán metál
A szomorú gondolatok után nézzünk és hallgassunk valami szívderítőt, egy igazi japán innovációt, amelyben a helyiek egyáltalán nem ismernek tréfát. A következő videón egy olyan apoteózist láthatunk, amely méltán tekinthető a japán történelem kvintesszenciájának. (automatikus képzavar) Első ránézésre olyan, mintha a Heian-kori udvarhölgyek páncélban headbangelnének. A Babymetal nevű női zenekar bebizonyítja, hogy a globalizáció nem a hagyományok feloldódását jelenti, hanem azok szintézisét. Az outfit és a koreográfia egyszerre idézi meg a Tokugawa-kor fegyelmezettségét és a kawaii-ipar irányított káoszát.
Most persze női olvasóink joggal elégedetlenek, hogy miért csak egy ilyen furcsa öltözetű lányzenekarral akarom alátámasztani ennek a hosszú hírlevélnek az antitézisét; vagyis azt, hogy Japán mégiscsak képes az innovációra, mint például a zenei közízlés újrafogalmazására. Itt van ennek a három metál-szerzetesnek a produkciója, amelyet már a Kamakura-kor zen buddhistái is hiába vártak, ez a posztapokaliptikus haiku. Ilyen elegáns kulturális eklektikát csak Japán tud! Ők aztán nem a hanyatló Nyugatot másolják. (Figyeljük meg, hogy 3’10”-nél melyik magyar animációs film zenéjét sikerült megragadniuk!)