Tizenkilencedik
Gregor, de nem Kafka
Május közepén érkezett egy húszfős amerikai diákcsoport az egyetemünkre Georgia államból. Egy hónapon keresztül intenzív japán nyelvi kurzusokon vettek részt, de a tanszéki kollégákat arra is felkérték, hogy a nyelvórákon kívül tartsanak számukra kulturális és társadalmi témájú előadásokat is. Nekem japán történeleméről és földrajzáról kellett előadásokat tartanom.
– Az egyetemük neve “Superman” – újságolta lelkesen a szomszéd irodában ülő japán kolléga.
– Micsoda? Ilyen nevű egyetem nincs is Amerikában – válaszoltam hitetlenkedve.
– Dehogynem, tessék megnézni a weboldalukat...
Tudnod kell, nyájas olvasó, hogy a japánok nem igazán barátai az idegen szavaknak. A mássalhangzó-torlódásokhoz mindig beszúrnak egy-egy segítő magánhangzót, és mivel az L hang teljesen hiányzik a nyelvükből, helyette R-t használnak. A “Superman” tehát nem más, mint a Spelman College japán átirata. A sp-t csak ü-vel együtt tudják kiejteni, az L-ből meg így lett R. (lásd még: Itaria, Porando, Ritüvania) A Spelman College így lett Süperümanü Koreji.
Az egyik órán elővettem egy régi tréninges játékomat: az X-Y gyakorlatot. Ezt még megboldogult tréner korszakomban játszottam mindenféle társasággal, korosztállyal és sok-sok szakmai közösséggel. Akinek fenntartásai vannak az efféle tréninggyakorlatokkal, annak most azt ajánlom, hogy a következő hosszú bekezdést nyugodtan ugorja csak át. Aki mégis marad, az egy kevéssé bizonyított, de gondolatébresztő hipotézissel fog találkozni.
Ha együttműködünk, mindenki nyer?
A gyakorlatot most nem részletezem; játékelméleti és tréner oldalakon bőven rá lehet bukkanni a leírására, a játékszabályokra, és gyakran alkalmazzák egyetemi kurzusokon is. A lényege, hogy a csoportokat óhatatlanul rászorítja az együttműködésre, de közben ott motoszkál bennük a kisördög: hogyan lehetne mégis egy kicsit jobban kijönni, több pontot szerezni a többiek rovására. A kohézió, a társadalmi bizalom, a stratégia és a morális döntések mind előkerülnek, és a játék közben ezeket mindenki saját maga tudja megtapasztalni.
Szegény amerikai hallgatók rendkívül bizalmatlanul viselkedtek: ők maguk ismerték be a játékot követő megbeszélés során. „Figyelj, Sensei, mi egy olyan országból jövünk, ahol minden a versengésről szól. Ha nem vagy résen, a többiek csúnyán kicsesznek veled.” A közös megállapodásokat sosem tartották be, és a végére mindenki rengeteg pontot veszített. Senki nem nyert, sem egyénileg, sem közösen.
A gyakorlat után néhány nappal eszembe jutott valami: vajon mi történne, ha ugyanezt a gyakorlatot a japán egyetemistáimmal is kipróbálnám? Úgyis a Japán és Európa történelmi összehasonlításával foglalkozó kurzusom futott a tavaszi első negyedévben, így könnyedén beilleszthettem az előadások közé. Az óra előtt titokban arra számítottam, hogy a japán hallgatók némileg nagyobb bizalommal játsszák majd végig ezt a gyakorlatot, és a megállapodásokat jobban be fogják tartani. Sejtésem beigazolódott. A kezdeti bizonytalanság után végig tartották magukat az Y stratégiához, és még a százszoros tét belengetése után sem inogtak meg.
Miért meséltem el ezt a két tanórai élményt, és most mit akarok ezzel bizonyítani? Semmit. Két alkalmi gyakorlatból nem lehet komoly társadalomelméleti következtetéseket levonni. Mégis, a tapasztalat jól szemléltette a két különböző megközelítést: hogyan működik, vagy éppenséggel nem működik a bizalom, a kooperáció, és a közösségi felelősség különböző kulturális háttérrel rendelkező csoportokban.
A rizstermesztés rejtelmei és McGregor japán paradoxonja
Douglas McGregor híres X–Y-elméletét általában vállalati kontextusban emlegetik: az „X” típusú vezető abból indul ki, hogy az emberek lusták, kontrollálni kell őket; az „Y” típusú viszont feltételezi, hogy az emberek felelősségteljesek és belső motivációval rendelkeznek. A háború utáni Japán gyors gazdasági felemelkedésének kapcsán – különösen az 1950-es és 60-as években – gyakran hivatkoznak az „Y” típusú szemléletre. De vajon honnan származik ez a két különböző attitűd?
Ahogy mélyebben utánanéztem McGregor X-Y elméletének, és megpróbáltam a japán történelemmel, különösen a feudalizmus kialakulásával és a rizstermesztéssel összefüggésbe hozni, meglepett, milyen kevés kutatás foglalkozik ezzel. Pedig Japánt gyakran hozzák fel az Y-elmélet gyakorlati megvalósulásának példájaként. A vállalati lojalitás, a csapatmunka, a közös döntések, a hosszú távú kötődések mind azt mutatják, hogy a japán társadalom képes a belső motivációra épülő, együttműködő viselkedésre. Ez a minta nyilván nem a semmiből nőtt ki. Talán már a feudalizmus korai szakaszában kialakult, vagy még előbb, több ezer éve, a rizstermesztés elterjedésének hajnalán.
A rizs Japánban nem csupán étel, hanem egyfajta társadalmi szervezőerő is. A falvak életét évszázadokon át a közös rizstermesztés szabályozta: bonyolult öntözőrendszereket kellett együtt megépíteni és fenntartani. Ne felejtsük el, hogy a rizsföldeket folyamatosan nagyjából 20 cm víznek kell borítani a tenyészidőszakban. A földek elárasztása, az ültetés, aratás, gátjavítás mind közösségi feladat volt. A munkához gyakran társultak rituálék, szentélyünnepek. Egyes tanulmányok szerint még a „víztolvajokat” is felismerték a víz különösen csobogó hangjáról. Aki a közösség rovására próbált nyerészkedni, az számíthatott a „murahachibu” nevű társadalmi kiközösítésre.
A rizstermesztés tehát komoly közösségi együttműködést követelt. Aki nem tudott vagy nem akart együtt dolgozni, az veszélyeztette a falu egész termését. Ez a típusú együttműködés tehát sokkal inkább az Y-elmélet logikája szerint működött: az emberek képesek voltak felelősséget vállalni egymásért és a közös jövőért. Ezzel szemben a nyugat-európai földművelés, különösen a gabonatermesztés, jóval egyénibb volt, a feudális hierarchiára és az irányításra épült, ami inkább az X-elmélethez áll közelebb.
Úgy tűnik, hogy a kelet-ázsiai rizstermesztés olyan társadalmi beidegződéseket hozott létre, amelyek hosszú távon is kedveztek a kooperációnak. A normakövetés, a konszenzusra törekvés, a belső felelősségérzet olyan alapértékek lettek, amelyek a mai napig meghatározzák a japán társadalmat, és jól illeszkednek McGregor Y-elméletéhez. Lám, ismét bebizonyítottam, hogy a világ bonyolult összefüggéseinek megismerése a földrajzban rejlik!
Az együttműködés mai színterei: város, iskola, munkahely
Ezek az értékek a modernitással sem tűntek el. A Meiji-restaurációt követő gyors iparosodás ellenére a japán társadalomban számos helyen tovább él az együttműködés logikája. Az iskolákban a gyerekek még manapság is együtt takarítanak, közösen oldanak meg problémákat, csoportosan készülnek fel a feladatokra. Ezekről a jelenetekről gyakran látni videókat a közösségi médiában; ilyenkor a nyugati nézők megütközve figyelik, hogyan sikálják a wc-t a tizenévesek.
A munkahelyeken is gyakori a konszenzusos döntéshozatal. Az egyetemi világban szintén mindennaposak az órákig tartó unalmas „mítingü”-k, ahol a csapatszellem fontosságát újra és újra megerősítik a közben ásítozó kollégák. A japán társadalom – különösen a zárt, jól átlátható közösségekben – ma is kedvez az együttműködésre épülő rendszereknek.
A rizstermesztés paradoxona
És itt jön a csavar. Ha idáig eljutottál az olvasásban, kedves követő-rajongó, és még nem vágtad földhöz a laptopodat vagy a mobilodat, akkor most valami olyasmit fogsz olvasni, amellyel a hírekben már találkozhattál, hiszen még a magyar újságok is foglalkoztak a témával. Idén tavasszal a rizs ára Japánban hirtelen meredeken emelkedni kezdett. Ennek hátterében több tényező is állt: infláció, energiaárak, munkaerőhiány, a műtrágyák és növényvédő szerek drágulása. A termelők kénytelenek voltak árat emelni.
A japánok még manapság is kevés kenyeret, péksüteményt esznek; a rizs szinte minden étkezés része, nem nagyon tudják, talán nem is akarják kiváltani. A boltban 5 és 10 kilós kiszerelésben árulják, és olyan sok fajtája létezik, hogy nem is tudjuk követni. Néhány városban mennyiségi korlátozást vezettek be, egy vásárló nem vehetett egy zsáknál többet. Bár ilyennel mi a közeli Donqui hipermarketben nem találkoztunk, az újságban megjelent fotók valódinak tűntek. Azt, hogy miért van ilyen mértékű áremelkedés, az előbb már részben megválaszoltuk, de szerintem a legfontosabb okot még senki nem említette. Nem meglepő módon, a McGregor-féle X-Y elmélettel próbálom ezt is megmagyarázni.
Az eddigiek alapján elég furcsa, hogy a modern japán mezőgazdaság, kivált a rizstermesztés, paradox módon éppen az együttműködés hiányától szenved. Ha a társadalom más szektoraiban működik az Y-elmélet, miért nem működik épp a mezőgazdaságban? Ha a múltban sikeres volt az együttműködés, miért nem működik most is?
A válasz talán abban rejlik, hogy a mai mezőgazdaság már nem közösségi tevékenység. A rizsparcellák birtokrendszere töredezett, az együttműködési kényszer meggyengült, a mezőgazdasági szövetkezetek hatékonysága erősen kérdéses. A falusi közösségek kiürültek, az öregedő gazdák magukra maradtak, a fiatalabb generációk pedig a városban keresnek karriert. A régi, közösségre épülő Y-struktúra megbomlott, és ezzel együtt a termelés is nehézségekkel küzd.
Korábbi hírleveleinkben már többször említettük, hogy a bérelt házunk apróparcellás rizsföldek mellett található. Rengeteg fotót készítettünk az elmúlt másfél-két évben ezekről az elárasztott parcellákról az év minden hónapjában. A rizspalánták gépi ültetésétől kezdve a betakarításig minden a szemünk előtt zajlik. Japánban vagyunk, tehát minden gépesített. Soha sehol nem láttunk még kétkezi munkásokat dolgozni a rizsföldeken, az összes gazdálkodó a saját traktorját használja, valószínűleg minden automatikusan zajlik. És épp ez volt a feltűnő, amióta csak megérkeztünk. A földek nagy részét az idős gazdák művelik, gyakran családi vagy egyéni gazdaságokban. Átlagéletkoruk egy újságcikk szerint meghaladja a 67 évet, csak kevés fiatal hajlandó folytatni a szülők, nagyszülők életét, hiába áll rendelkezésre kényelmes automata és klimatizált kis traktor, mint amit itt láthattok.
“Kelet felől jön egy traktor szépen fel van díszítve…”
Árnyak az öntözőcsatorna mellett
A japán mezőgazdaság földrajzi adottságai miatt mindig is nehéz helyzetben volt. A rizsföldek nagy része hegyvidéki területek közé ékelődik, szűk völgyekben, tagolt domborzaton. A nagyüzemi termelés szinte lehetetlen. A földtulajdon szerkezete ráadásul napjainkban rendkívül széttagolt: a második világháború utáni földreform ugyan felszabadította a parasztságot a földbérlettől, de felaprózta a nagybirtokokat.
Japánban ma is több százezer olyan földtulajdonos él, akik már rég nem gazdálkodnak, de nem is adják el a földjüket. Az a családi örökség része, egyfajta szimbolikus identitás. Ennek egyik talán legismertebb képviselője a Narita nemzetközi repülőtér betonjának kellős közepén él a makacsul megtartott kis birtokán. Ő egyébként még valóban gazdálkodik.
Az ország távolabbi régióiban az elhagyott parcellák parlagon hevernek. A városból már nem térnek vissza a fiatalok, hogy újra rizst termesszenek nagyszüleik földjén. Sok falu kiürül, a vízvezetékek sok helyen elrozsdásodnak, az öntözőcsatornák eliszaposodnak. A házak közötti kerteket ellepi a gaz. A közös felelősség többé már nem működik.
Emlékeztek még az
elhagyott házak történetére?
Ez is ugyanaz a jelenség.
A szövetkezetek, amelyek elvileg a termelők érdekeit hivatottak képviselni, mára inkább csak bürokratikus akadályokká váltak. A helyi JA (Japan Agricultural Cooperative) irodák ugyan továbbra is szerveznek rendezvényeket, közvetítenek gépeket és vetőmagvakat, de sokszor drágábban, mintha a gazda maga szerezné be őket. A döntések sok esetben nem a helyi közösség érdekeit tükrözik, hanem a központi irányításét. A szövetkezetek gyakran politikai klientúraépítés és központi árstabilizáció eszközei lettek, nem pedig a valódi önkéntes együttműködés színterei. Mindez azt eredményezi, hogy a rizstermesztés költségei megnőttek, a hatékonyság csökkent, és a termelők kénytelenek árat emelni, különben abbahagyják a munkát. Néhány hete láttam egy riportot, (angol felirattal), amelyben a rizsföldön gazdálkodó a traktorján ülve elmondta, hogy mennyi havi jövedelme keletkezik a kemény munkából. Siralmasan alacsony összeget említett.
Város a föld ellen?
Az egyik legérdekesebb ellentmondás, amit Japánban tapasztalok, az az éles szakadék a város és a vidék között. Tokióban, Oszakában, Jokohamában a társadalmi együttműködés továbbra is jól működik: az emberek udvariasak, figyelmesek, betartják a szabályokat. A mozgólépcsőkön senki sem rohan, senki sem telefonál hangosan, alig szemetelnek. A rend és az együttműködés szinte tapintható.
A vidéki Japánban azonban ez a minta lassan szétesne. A közösségi logika, amely egykor a rizstermesztés gerince volt, most meggyengült. A helyi önkormányzatok próbálkoznak, de gyakran erőforrás nélkül. Így történhetett meg, hogy Japánban, a kooperáció országában, éppen ott nem működik az együttműködés, ahol valaha a legerősebb volt, a rizsföldeken. Manapság az Y-elmélet még működhet a nagyvárosi munkahelyeken, a japán iskolákban vagy akár az iparvállalatoknál, de már nem működik ott, ahol egykor kialakult.
Újraéleszteni az Y-modellt?
Van-e kiút ebből a helyzetből? Talán van, de én ennek nem látom jelét. A helyi ingyenes újságban és szórólapokon néha lehet látni olyan kezdeményezéseket, amelyek a mezőgazdaság digitalizálásával próbálják vonzóvá tenni a vidéki életet a fiatal gazdálkodók számára. Néhány helyen reklámoznak mezőgazdasági drónokat, okosszenzorokat, precíziós öntözőrendszereket, de a mi környékünkön ez nem jellemző, pedig Chiba prefektúra az ország egyik leggazdagabb régiójának számít. Van, ahol startupok vesznek bérbe földeket, és közösségi gazdálkodásba kezdenek. Másutt a helyi termékekkel próbálják vonzóbbá tenni a vidéket. Szinte minden nagyobb falu határában találhatunk ízlésesen berendezett termelői piacot, "farmer’s marketet.
Talán az elnéptelenedő falvak felélesztése csak akkor lehetne eredményes, ha sikerülne újra feléleszteni a közösségi logikát, még ha nem is pont olyat, mint régen.
Nem egészen a risztermesztéshez kapcsolódik, de érdekes adalék a témához ez a Chiba prefektúrában készített riport, amelyben a helyi gazdálkodók megpróbálták feléleszteni a gobó-t, vagyis a bojtorján termesztést.
A Kockásfülű nyúl Tokióban
Május hetedikén a Liszt Intézetbe látogatott a magyar gyerekirodalom klasszikusa, Marék Veronika. A picinyke előadóterem zsúfolásig megtelt, hiszen komoly rajongótábora alakult ki Boribonnak, Laci és az oroszlánnak, valamint a Kockásfülű nyúlnak. Marék Veronika a róla készült dokumentumfilm bemutatása után hosszasan beszélgetett az egybegyűltekkel, és szinte mindenkinek osztott autogramot. A látogatók főleg középkorú rajongók voltak, akik gyerekkori emlékeiket elevenítették fel, miközben több kulisszatitkot is megtudtak arról, hogyan születtek meg a mesék legismertebb figurái.
Kockásfülű barátunk mellett Krtek is meglátogatta a tokiói író-olvasó találkozót. Az alsó képeken ez az úr elhozta az összes gyerekkori Boribon macikáját. Az utolsó képen ez a kedves néni egy gyerekkórházban önkénteskedik, ilyen kis horgolt piros oroszlánokkal bátorítja a műtétre váró gyermekeket.
Kiruccanás Katsuurába
Chiba prefektúra déli részén fekszik a Boso-félsziget – olyan közel hozzánk, hogy eddig sosem éreztük úgy, hogy érdemes lenne meglátogatni. Aztán egy verőfényes áprilisi napon - bő másfél évvel Japánba érkezésem után - egyszer csak kitaláltam egy pofonegyszerű kis gyalogtúrát: vonattal le Ubaráig, ott egy kis strandnézés, egy pillantás a kikötőre, majd séta végig az óceán partján egészen Katsuuráig.
Azért bőven léteznek még csodaszép falusi házak, még Ubarában is! A többi képen torii, Buddha szobor, kipreparálódott homokkő formáció.
Sokáig azt hittem, hogy a közeli Gumyo vasútállomása a leglepukkantabb az egész országban. De amikor leszálltam Ubara piciny megállójában, rá kellett jönnöm: van lejjebb. A megálló valósággal porlad, mintha évtizedek óta senki nem nyúlt volna hozzá. A falu viszont meglepően életteli: a hatalmas homokos strandon tucatnyi szörfös küzdött a friss tavaszi hullámokkal. Rövid séta után felkapaszkodtam egy kisebb dombra, ahonnan figyelhettem őket, majd pár kilométerrel odébb rábukkantam egy tengerfenékre telepített megfigyelőállomásra, amit a turistáknak építettek a hetvenes évek elején. Csigalépcső vezetett le a 8–10 méteres mélységbe, ahol az óceán élővilágát lehetett volna megcsodálni – ha lett volna mit. Az 53 évvel ezelőtt épített létesítmény ma már inkább csak rozsdamarta rom, mint turistacsalogató látványosság. A több centi vastag párás ablakokon keresztül alig lehetett bármit is megfigyelni.
A japánok igazán mesterei a figyelemfelhívó utcai feliratoknak és tájékoztató tábláknak. Középen a tenger alatti megfigyelőállomás látható.
Sajnos nem egyedi ez a látvány: Japánban sok hasonló, jobb napokat megélt építmény áll, az egykori gazdasági csoda évtizedeiből. Úgy tűnik, annak idején bőven volt pénz az ilyen látványosságokra, ma viszont nyilvánvalóan még az állagmegóvásra sem jut elég. Végül nagyjából tíz kilométeres séta után értem Katsurába, ahol felszálltam a vicinálisra, és másfél órával később már otthon is voltam.
Choshi városnézés
Chiba prefektúra legkeletibb kisvárosa nagyjából másfél órányi vonatozásra van tőlünk. Ha ez egy igazán klassz, élhető város lenne, akkor valószínűleg sokkal gyakrabban látogatnánk meg. Tavaly február elején már egyszer megnéztem tengerparti világítótornyát a koratavaszi napsütésben, most pedig – június elején – úgy döntöttünk, hogy Tokió helyett inkább ide fogunk elvonatozni a hétvégén.
Május elején megérkezett a nyár eleji szubtrópusi monszun, és majdnem minden nap hosszasan esett az eső. Ennek mi nem azért örültünk, mert kedvez a mezőgazdaságnak, hiszen a májusi eső Japánban is aranyat ér (春雨は百穀を潤す - „A tavaszi eső százféle gabonát táplál”), hanem azért, mert így csak később köszönt majd be az elviselhetetlen forró és párás nyári kánikula.
Ezen a napon is lógott az eső lába, de ennek megfelelően kellemes langyos idő volt. Choshiban még létezik a városi villamos, amely bár múzeumi darab, tiszta rozsda az egész, de még valahogy működik. Elzötyögtünk vele a végállomásig, majd onnan a tengerparton sétáltunk visszafelé, miközben hatalmas hullámok csapkodtak mellettünk. A program önmagában nem volt különösebben izgalmas, inkább a hangulat és a váratlan találkozások tették emlékezetessé.
Azzal a motorral jött utánunk a főnök úr. Figyeljük meg a különleges szerkezetet, amelyen még a szállított leves sem zötykölődik, és talán nem loccsan ki.
Egy kis kifőzdében ebédeltünk, valahol a város széli kikötő mellett. Az étkezés végeztével a tulaj érdeklődve megkérdezte, hogy keveredtünk ide. Hihetetlen, de másfél év japánban töltött idő után már „A mínusz egyes” nyelvtudásunkkal képesek vagyunk összefüggő mondatokban válaszolni – valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy szimpatikusnak talált bennünket. Tíz perccel később ugyanis ezen a motorbiciklin utánunk jött, és széles mosollyal, hangos „jó napot kívánokkal” átnyújtott két darab házi sütit és két origami darut. A végén még kezet is rázott velünk – ami Japánban meglepően közvetlen gesztus, sőt, szinte tabunak számít.
A negyedik képen ez a Nagasaki nem az a Nagasaki, hiszen 長崎 “hosszú meredek part” elég sok helyen van Japánban
A visszaúton az egykori tengerparti luxusszálloda (7. kép) mellett vezetett az ösvény, ahol a hullámok néha még bennünket is lefröcsköltek. Úgy tűnik, hogy a japán vidék lassan az enyészeté lesz. Amerre csak elsétáltunk, mindenhol az egykori pénzbőség mára csak porló vasbeton nyomaira bukkantunk. A part mentén például ott árválkodik egy hajdani dinópark ormótlan betontömbje – mára csak a tenger sója emészti, látogatót aligha látott az elmúlt évtizedekben.
Inuboh - a megálló neve azt jelenti, hogy kutyavonyítás. A névhez egy legenda is kapcsolódik. A történet szerint egy hűséges kutya, Wakasamaru, gazdája eltűnése után a tengerparton várt rá, és napokon át vonyított a tenger felé – innen eredhet a név: a kutya vonyítása.
Meglepő módon viszont a villamosvonal állomásépülete portugál motívumokkal van díszítve – mintha hirtelen Európába csöppentünk volna. A kontraszt különös, de valahogy épp ettől szerethető ez a lepukkant kisváros: egyszerre nosztalgikus és abszurd, elhanyagolt de vendégszerető, és pont ettől vált számunkra emlékezetessé. Bár továbbra sem fogjuk túl gyakran meglátogatni.
Faludy György: Repülőgép száll ki minden felhőből…
Repülőgép száll ki minden felhőből
a Central Park felett. Mi a hiba?
A bölcselet mért érkezett először
s csak azután a győztes technika?Mért nem fordítva? Mért nem Árkhimédesz
öntött már ágyút s atombomba hullt,
míg Néró kornyikált és Róma égett?
Porló vasbeton szörny lenne a múlt,ocsmány gépek raktára – kristály hajnal
a pillanat. Itt jönnénk nyíló ajkkal
s az erényről beszélgethetnénk szégyennélkül. S mily boldogak lennénk! Az ész,
mint könnyű sas körözne fenn az égen.
És a Broadway-n feltűnne Szókrátész.(New York, 1968)
Mint már megszokhattátok, a hírlevelünk végén mindig van valami J-poppü zene. Most sincs ez másként.
Az „Osaka Ramones” egy japán Ramones tribute banda. Nagy bánatom, hogy csak angolul énekelnek, viszont japán odaadással és jellegzetes japán cukisággal, ha ez ebben a kontextusban bármit is jelent. Egy régebbi csapat, a Shonen Knife is Ramones számokat játszik.
Létezett még egy igazán abszurd Ramones tribute projekt: egy japán buddhista szerzetes, Kazutaka Yamada 2007-ben feldolgozta a „Teenage Lobotomy” című számot templomi dobokkal és gongokkal. Sajnos a youtube-on ez már elérhetetlen.